A gyermeknek bele kell nőnie a hagyományokba

– Saját identitását mindenki másként fogalmazza meg. Van általános definíció arra, hogy mi is pontosan ez az önmeghatározás, és mi a nemzettudat?

– Az identitás fogalmát az 1960-as években vezette be a szakgondolkodásba egy Erikson nevű amerikai szociálpszichológus, a szó maga önazonosságot jelent. Tulajdonképpen az egyént körülvevő, többrétegű burokként jellemezhető, ami nem elszigeteli, hanem beköti az embert a társadalom hálózatába. Gyakorlatilag a minket körülvevő világgal való kapcsolatrendszerről van szó, rétegeit pedig a családi, a lokális, a szakmai, tágabb vonatkozásban a vallásfelekezeti, nemzeti, európai stb. hovatartozás alkotja. Ezek az identitás-rétegek egymásra épülnek és jó esetben egymást erősítik. Felmérési tapasztalatok szerint a Kárpát-medence magyarságának identitása kultúrnemzeti jellegű, vagyis elsősorban nem a vérségi leszármazás-tudat, hanem a kulturális összetartozás érzése határozza meg. Kicsit részletesebben: a kutatások a nemzettudat legfontosabb pilléreinek a következő három dolgot találták: a széles értelemben vett kultúra (ide tartozik elsősorban az anyanyelv, de az irodalom, a szokások, a történelmi hagyományok, a vallás stb. is); a többnyire pozitív érzelmek; valamint a nemzeti hovatartozás hangsúlyos vállalása, amely az identitás megőrzésére, továbbadására való etikai késztetésben érhető tetten.

– A felmérések alapján mi jellemzi a magyar emberek identitását? Mennyire egységes a kép?

– Öt ország felnőtt magyar lakossága körében végzett reprezentatív felméréseink során először is azt kérdeztük meg, hogy „számon tartja-e magát” valamilyen nemzet, nemzetiség tagjaként. A válaszokból az derült ki, hogy Magyarországon egyáltalán nem magától értetődő dolog az, hogy az emberek vállalnak valamilyen nemzeti kötődést. Azoknak köre, akik nem vállalnak – ez a fajta hozzáállás egyébként a fővárosban volt a legjellemzőbb – már az ezredfordulón a felnőtt népesség 5-10 százalékára terjedt ki. (Kérdés, hogy azóta nem emelkedett-e ez az arány.) Kb. 25-30 százaléknyian vannak, akik ugyan nem utasítják el a nemzeti hovatartozás kérdését, de ez nem jelent számukra semmi különöset, vagy teljes közömbösséggel kezelik, vagy olyan természetes adottságként, amely nem érdemel különösebb reflexiókat.

– Hogyhogy? Mi oltja ki az emberekben ezt a kötődést?

– Hogy az identitásvállalás nem magától értetődő dolog, azt jól jelzi, hogy a különböző kérdőíves kutatások során – sajnos még határon túl is – egyre nagyobb arányban tagadják meg a választ az olyan típusú kérdésekre, mint például hogy „mit jelent magyarnak lenni”. A határon túli magyarság körében – úgy vélem – e kérdéskör hajója a 2004-es népszavazáson kapott hatalmas léket, amikor szembesülniük kellett azzal, hogy az anyaországiak nem fogadják be őket a nemzetbe. A külhoni magyaroknál megfigyelhető továbbá az ún. kettős identitás terjedése, amely ha tartósan kettős és kiegyensúlyozott, akkor pozitív jelenségnek mondható, de sokszor bizony az asszimiláció közbülső állomásának bizonyul. Az egyre inkább terjedő vegyes házasságoknak például mintegy 75-80 százalékában annak van nagyobb esélye, hogy a gyerekek a többségi társadalomhoz tartozó szülő identitásához igazodnak. (A külhoni nagyvárosok és a szórványvidékek e téren külön veszélyzónának számítanak.) Nagy kérdés, hogy az utóbbi évek pozitív, a nemzeti összetartozás tudatát erősítő nemzetpolitikája mikor és milyen mértékben fogja éreztetni hatását a külhoni magyarság identitásában. Magyarországon pedig a Kádár-rendszer egyik alaptörekvése volt a nemzettudat gyöngítése (ugyanis a nemzeti érzés az 1956-os forradalom egyik legfontosabb ’gyúanyaga’ volt), és a rendszerváltozási folyamatba már egy szárnyaszegett identitású és értékrendű társadalom lépett be. A 80-as és 90-es évek fordulóján ugyan tapasztalható volt a hagyományos értékek (beleértve a vallásosságot is) bizonyos mértékű fellobbanása, de a súlyos ideológiai belháborúk, a súlyosodó kenyérgondok és a fokozódó individualizáció a 90-es évektől inkább az identitások fellazulása, illetve radikalizálódása irányába hatottak. Voltak és vannak ugyan nagy tömegeket megmozgató, nemzeti identitást építő akaratmegnyilvánulások, de ezek fékevesztett itthoni és külföldi ellenzése az identitás kérdését olyan harci tereppé teszi, amely nem kedvez a békés és átgondolt építkezésnek.

– Mitől függ, hogy valakiben mennyire erős identitástudat alakul ki? És milyen tényezők befolyásolják leginkább?

– Az identitás ereje és milyensége meglehetősen függ az iskolázottságtól, a neveltetéstől, de az életkortól, a lakóhely típusától is. Általános jellemző, hogy a lokális identitás, a családdal, szülőfölddel való azonosulás mindig lényegesen erősebb, mint a tágabb térségekhez: Európához, vagy akár az emberiséghez való kötődés. (Az országos-nemzeti méretű identifikáció a „szűkebb” kategóriákhoz áll közelebb.) Az Európai Unió presztízse jelentősen csökkent az elmúlt években Magyarországon, vagyis manapság európaiságunkat sokkal kevésbé tartjuk fontosnak, mint magyarságunkat.

– És általánosságban büszkék vagyunk a magyarságunkra?

– Akik felvállalják a hovatartozásukat, azok közül sokan többnyire pozitívan nyilatkoznak, vagyis büszkék a gyökereikre. Ez a büszkeség, vagy nevezzük inkább pozitív hangoltságú érzelemnek, a 90-es évek eufóriája után a határon túl fokozatosan visszahúzódott, és először – nagyon helyesen – a tudatosabb, a kulturális töltésű identitásformációknak adta át a helyét, majd az ezredforduló után – ahogy már említettem – érzékelhetően elmozdultunk a közönyösség irányába. Vitatott terület, hogy vannak-e nemzeti tulajdonságok, de szociológiai értelemben minden nemzetnek van bizonyos önképe magáról. A magyarok például – nagy általánosságban – legtöbbször a szorgalmas, barátságos, kitartó, életrevaló stb. jelzőket említik önmagukra, a negatív tulajdonságok között pedig azt, hogy széthúzó, önző, irigy, makacs, illetve hogy nem őrzi az identitását. Szociálpszichológiai törvényszerűség egyébként, hogy magunkról mindig jobbat mondunk, másokat meg könnyebben kritizálunk. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a jelenség inkább csak a határokon túl érvényesül: a magyarországi magyarság meglehetősen negatív önképpel rendelkezik.

– Említette az iskolázottságot, mint tényezőt. Ez azt jelenti, hogy az irodalomórán szerzett olvasmányélmények, vagy a történelmi események megismerése alakítja ki a nemzettudatunkat?

– Az identitás kialakításában, felépítésében és erősítésében nagy szerepe van a családnak, az elsődleges szocializációnak, és persze az iskolának, és az ott (is) csiszolódó olvasáskultúrának. A kutatásokban például megkérdeztük azt is az emberektől, hogy voltak-e olyan könyvek, amelyeket életük nagy olvasmányélményeinek tartanak. Kiderült, hogy nyolc ország (benne Magyarország) felnőtt(!) magyarságának a legemlékezetesebb olvasmánya Gárdonyi Géza iskolában tanított Egri csillagok című műve volt, valamint a Jókai-klasszikusok, például a Kőszívű ember fiai vagy Az arany ember. És vegyük hozzá a nemzetközi sikert is aratott Pál utcai fiúk-at is! Ezek identitás-formáló hatása különösen erősnek bizonyult. Általánosságban is kimutatható, hogy tudatosabb, pozitívabb identitása van azoknak az embereknek, akik többet és jobb színvonalú könyveket olvasnak, míg a nem és alig olvasóknak általában közömbösebb és töredezett a nemzettudata. Szorosan kapcsolódik a nemzeti identitáshoz a történelmi tudat. Az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz például a Kárpát-medence magyarsága körében erős pozitív kötődés alakult ki. (Ezt a széles körben érvényesülő konszenzust 1956 vonatkozásában messze nem tapasztaljuk.) Meglehetősen általános – határokon innen és túl egyaránt érvényesülő – pozitív megítélés kapcsolódik néhány történelmi személyiséghez is: Széchenyi Istvánhoz, Kossuth Lajoshoz, Szent Istvánhoz, Mátyás királyhoz, stb. A hozzájuk való kötődés és az őket érintő széles körű elismertség azt jelzi, hogy a Kárpát-medence magyar lakosságában még megvannak az egységes történelmi tudat alapjai.

– Az iskolai ünnepségek szerepe mennyire fontos?

– Az iskolai és munkahelyi ünnepeknek nálunk évtizedeken át volt egyfajta kényszeredett, belső fedezet nélküli jellege. Kínos kötelesség volt, amit le kellett tudni, és nem kellett túl komolyan venni. Az új generációk ünneplési szokásainak kialakításánál nagyon kell ügyelni arra, hogy az ünnep ne frázispuffogtató, hanem átélhető, élményszerű legyen. Nem erőszakolt, hanem belülről jövő, a mai ifjúság számára is befogadható. Fontos, hogy az érzelmeiket is megérintse. Szeretnék erre egy példát is mondani. 2006-ban, a forradalom 50 éves évfordulójára megjelent két kiskamasz naplója, amelyet 1956-ban, a forradalom napjaiban írtak. Én például – felolvasásként vagy dramatizált formában – ebből adatnék elő részleteket a gyerekekkel az október 23-i ünnepségen. (Persze lehet, hogy ezt az ötletet sok pedagógus már meg is valósította.) És nem szabad elfelejtenünk, hogy a „hivatalos” rendezvények mellett ott vannak a nevelés intimebb, és talán hatékonyabb formái, a személyes beszélgetések (esetleg élménybeszámolók), egy-egy jól megválasztott olvasmány csendes belső munkálkodása stb.

– Visszatérve a könyvekre, a fent említett kötelező olvasmányok mintha csak egykori élményként élnének, de nem tartoznának az ifjúság napi olvasmányai közé.

– A magyar irodalomról általánosságban is elmondható, hogy az utóbbi években, sőt évtizedekben egyre inkább visszaszorult a külföldi, elsősorban az észak-amerikai bestseller-irodalom mögött, és ez ugyanígy jellemző a fiatalság körében is. Megvannak a tipikus ifjúsági szerzők, akik globális méretekben előrenyomultak. Nem ellenük beszélek, de ha a magyar szerzők még itthon is teljesen háttérbe szorulnak, akkor ki fogja olvasni őket? Még nagyobb a veszély, ha mindehhez hozzávesszük, hogy az olvasás egyébként is veszített pozíciójából a számítógéppel, a TV-vel, filmekkel szemben. Nem azt mondom persze, hogy csak Gárdonyit és Jókait kell olvasni, de nem értek egyet azzal az ideológiával, amely a modernitás jelszavával súlyosan meg akarja csonkítani a magyar nemzeti irodalmi hagyományt.

– Mire figyeljenek tehát a pedagógusok az iskolában?

– Nem biztos, hogy én vagyok hivatott arra, hogy erre egzakt és teljes körű választ adjak. Azt biztonsággal kijelenthetjük, hogy manapság különösen összetett és komplex feladata van a pedagógusoknak. A nevelés – jó esetben – mindig is az okos egyensúlyok tudománya, sőt művészete volt: az arany középút keresése a ráció és az érzelem, a szigor és a szeretet, az egyéniség kivirágoztatása és a közösségteremtés stb. között. Ezt az elvet javaslom követni a másodlagos szocializáció fő célkitűzéseit tekintve is. Ahogy az egyének és közösségek életében is a jelen a múltra támaszkodik, és egyúttal a jövő alapját képezi, úgy kell ezt a láncolatot az egyes szakterületek (és nem csak az irodalom és a történelem!) oktatása során – lehetőleg élményszerűen – érvényesíteni. Ez az arany középút ajánlható az identitásépítés során is: egyfelől legyenek szilárd fogódzói a családi, lokális és nemzeti hagyományban és értékekben, másfelől legyen meg a nyitottsága más identitások irányában is. Ezzel szoros összefüggésben ugyanez szükséges a kulturális javak befogadása terén is: egyfelől a gyökerek, a hazai és világirodalmi klasszikus értékek megismertetése és emlékezetes élménnyé avatása, másfelől az ezekre épülő magyar és világirodalmi modernitások iránti érdeklődés felkeltése. Erőltetni semmit sem szabad, mégis el kellene érni, hogy ne veszítsék el a gyerekek az örömszerző olvasás igényét a nemzeti klasszikusok iránt. A jelszó ez esetben szerintem az élményszerűség. Hogy saját tapasztalatot említsek, a múlt nyáron 13 éves – egyébként reál beállítottságú – fiúunokámmal úgy olvastuk el a Kőszívű ember fiait, hogy hol én olvastam fel neki egy fejezetet, hol ő magának olvasott, és menet közben folyamatosan megbeszéltük a történteket. Megfelelő megközelítéssel ő is be tudta fogadni a regény mondanivalóját, sőt megérintette őt a regény emocionális és morális vonulata is: hogy mit jelent másokért, egy kisebb vagy nagyobb közösségért, a családért, a hazáért tenni valamit, áldozatot vállalni. Nem könnyű, de én azt mondom, a kiskamasznak is át lehet adni Jókait, csak éppen úgy kell tálalni, hogy a régi kor ne unalmasnak, hanem egy felfedezésekkel kecsegtető, izgalmas, új világnak tűnjék számára. Ne fanyalogjon tehát a pedagógus, hogy ezek az olvasmányok már korszerűtlenek, távol állnak a gyerekektől. Igenis meg kell velük ismertetni őket, mint ahogyan ókori görög drámákat vagy Shakespeare-t is olvasunk, pedig hol vannak már azok a konkrét fogalmak, méltóságok, amikről azokban szó van!

– Miért fontos egyáltalán, hogy a gyerekeknek is erős legyen a nemzettudatuk?

– A mai értékzavaros világban különösen fontos, hogy a gyerekeknek legyenek identitásbeli kötődései, beleértve a szűkebb és tágabb hazához való kötődést is. Fontos, hogy érezzék, tartoznak valahová, hiszen aki tartozik valahová, az kevésbé lesz drogos vagy depressziós. Az identitástudat hozzátartozik az egészséges emberi személyiség szükségleteihez, épp ezért fontos, hogy az elsődleges és másodlagos szocializáció során minél több ilyen kötődést élhessen meg a gyerek.

– Mi a helyzet a nemzeti szimbólumokkal? Melyek a legfontosabbak és mi a jelentőségük?

– A felmérések szerint abban megegyezés van, hogy a Himnusz és a piros-fehér-zöld zászló a legfontosabb nemzeti szimbólumunk. A határon túli magyarok körében általában a Szent Korona áll a harmadik helyen, az anyaországban pedig inkább a magyar címer. Szomorú, de tény, hogy a határon túli magyarokból a kisebbségi alávetettség elhamvasztotta a kokárda iránti kötődést (most van újjászületőben), a Nemzeti dalt ugyanakkor ők is fontosnak tartják. A nemzeti szimbólumokhoz egyébként a határon túli nemzettársaink szinte jobban ragaszkodnak, mint az anyaországiak.

– Milyen életkorban kell beszélni először a gyerekeknek arról, hogy miért tűzünk kokárdát, miért énekeljük a Himnuszt?

– Szerintem már óvodás korban, sőt otthon még előbb is érdemes szót ejteni erről, mert a hagyományokba bele kell, hogy nőjön a gyermek. Először nem is annyira beszélni kell, hanem tenni. Szerintem az óvodában elég az érzelmi ráhangolás, ott még nem kell elmagyarázni minden részletet, hiszen majd az iskolában a történelem- és magyartanárok (és remélhetőleg a többiek is) meg fogják tanítani. Azt viszont már kicsiként is lássa, hogy az épületre kitűzték a zászlót, vagy hogy az osztály falára kifüggesztették a címert. Ha tanítanék általános iskolában, biztosan bevinném a Képes Krónika másolatát, és megmutatnám a diákoknak, hogy már a középkori iniciálékban hogyan bukkannak fel mostani szimbólumaink részelemei, s hogy milyen régi történelmi örökségről van szó.

– Mi a véleménye a hon- és népismeret tantárgy bevezetéséről és a Határtalanul! programról, amelynek keretében külhoni magyar iskolákba látogathatnak el az általános és középiskolás diákok?

– Természetesen komoly identitásképző hatása van annak, hogy a gyerekeket elviszik határon túlra, és megismerkedhetnek az ott élő nemzettársaikkal, de az is fontos, hogy itthon is eljussanak a látnivalókhoz, nézzék meg például az egri várat, a debreceni Nagytemplomot, a Pannonhalmi Apátságot, hogy csak néhány példát említsek. Ne csak a „bulizás” és a lazítás legyen egy osztálykirándulás célja, hanem jelentsen tudatos, valódi ismerkedést a nemzeti hagyományt és értékeket megtestesítő helyekkel, épületekkel. Találkozzanak közvetlen közelről a történelmi emlékekkel, természeti szépségekkel, a regionális emberi alkotómunka eredményeivel, jelennel és múlttal, magyarán térképezzék fel az országot, jegyzeteljenek, majd valamilyen formában adjanak számot honismeretből! Amikor például én vittem a hallgatóimat kirándulni, bizonyos helyszíneken felolvastunk egy ahhoz a történelmi emlékhez vagy tájegységhez tartozó verset, prózai szöveget, hogy összefüggésében, időbeli „hosszmetszetében” fogadják be a diákok a látnivalókat. Egy-egy kirándulás komoly anyagi vállalás a szülők részéről, és nagy munka a pedagógusnak, ezért valahol elvárható, hogy hasznosuljon is valami a befektetésekből!