A gyermek és a gyász

„Mert növeli, ki elfödi a bajt.”
(Illyés Gyula: Bartók)

Amióta a családok kiszakadtak a nagyobb közösségek mindenki szeme előtt zajló életéből, amióta a fiatalok külön lakásba költöztek, és magukra csukják az ajtót, azóta a gyerekek az élet bizonyos szeleteit nem látják, bizonyos eseményeken nem vesznek részt. Az elmúlt évszázadokban – vidéken egészen a 20. század második feléig – a gyerekek mindenütt együtt voltak a felnőttekkel: együtt aludtak velük, együtt ettek, ott voltak a születésnél, a betegágynál, a halott mellett, a siratók között és a temetésen is. Nem kellett nekik külön elmagyarázni semmit, egyszerűen belenőttek abba a tudásba, hogy a születés, a betegség, a halál, az öröm és a bánat az élet természetes része.

Ma azzal kell együtt élnünk, hogy az erőszakos halál a média közvetítésével szinte folyamatosan jelen van az életünkben, viszont a természetes halállal szinte egyáltalán nem találkoznak a gyerekek, sem a valóságban, sem a mesékben. A halállal való szembesülés váratlanul érkezik, és a gyerek többnyire kevés támaszt kap a környezetétől.

Őszintén

A gyerekeket szeretnénk megkímélni minden nehézségtől – és sajnos éppen ez a jó szándékú megközelítés az oka annak, hogy az eredeti problémát továbbiakkal tetézzük.

Sokáig a pszichológusok és orvosok is azt javasolták, hogy a felnőttek titkolják a gyerekek elől a fájdalom, a gyógyíthatatlan betegség, a halál tényét. Ha a családban történik haláleset, lehetőleg ne szembesítsék vele. Kiderült azonban, hogy a gyerekek sokkal többet tudnak, és sokkal többet éreznek mindabból, ami körülveszi őket, mint ahogy gondolnánk, a titkolózás pedig megfosztja őket attól, ami a legfontosabb számukra a nehéz helyzetben: a bizalomtól, a biztonságtól és a kapaszkodóktól. A titkolózás minden kapcsolatot gyengít: láthatatlan falat húz az emberek közé, nem lehet többé önfeledten beszélgetni, kitárulkozni, megosztani élményeinket, félelmeinket. Aki elől titkolnak valamit, az megérzi a feszültséget a kapcsolatban, megrendül a bizalma. A gyerek sejti, hogy valami nincs rendben azzal, hogy a „nagymama elutazott”. Ha elutazott, miért szomorú mindenki? Miért ment el? Miért nem búcsúzott el? Miért nem jön vissza? Hova ment? Nincsenek hiteles válaszok, mindenki mást mond, ráadásul senki sem figyel rá igazán.

Mégis miért kerülik a felnőttek az egyenes beszédet? Az egyik ok a kímélet szándéka. De talán még fontosabb, hogy ők maguk sem tudják, mit gondoljanak a haldoklásról, a halálról, ők maguk is halálfélelmet élnek át. Aki valóban vallásos, azt ezen a hite átsegíti. Aki nem, annak lehetnek természettudományos magyarázatai, de azokat nehezen tudja megfogalmazni a gyerekek számára érthető módon. Van, akinek nincs letisztult világnézete, és egyik magyarázatot sem fogadja el szívesen, ő maga is éppen azzal küzd, hogy válaszokat találjon.

A gyerekek számára a betegség és a halál ténye feldolgozható. A bizalomvesztés sokkal nehezebben.

Fontos, hogy a szülők, közeli családtagok törekedjenek rá, hogy rendezzék a halálhoz fűződő saját viszonyukat, beszéljenek róla, vagy írják le gondolataikat, hogy utána hitelesen és szeretettel tudjanak a gyerek mellé állni a nehéz időszakban.

Minden összeomlik

A szeretett személy halála esetén a gyermek nem csak egy embert veszít el. Valójában azt élheti át, mintha kihúznák a szőnyeget a lába alól. Az egész család megváltozik, a beteg, a haldokló és végül a gyász köti le a felnőttek energiáit. A kisgyerek énközpontúan látja a világot, azt éli meg, hogy vele mi van, hogy rá hogyan hat mindez, még nem tudja mások szemszögéből nézni az eseményeket. Úgy érzi, tőle fordulnak el, sőt: miatta történt a tragédia. A család felnőtt tagjaira szakadó érzelmi teher mellett sokszor súlyos anyagi gondok is jelentkeznek, megváltozik a család struktúrája, ha egy addig aktív családtag betegszik meg, vagy távozik az élők sorából. A felnőttek keresik a helyüket az új körülmények között, próbálják átvenni, újra elosztani a feladatokat.

Emellett nőhet a feszültség a családtagok között, régi sérelmek, vádaskodások, üthetik fel a fejüket. Könnyen lehet, hogy a gyereket másra bízzák, „eltávolítják” otthonról, ami önmagában is nehezen elviselhető számára. Ha otthon tartják, akkor is nő a fizikai távolság, a beteglátogatás, az ügyintézés sokszor elszólítja a szülőt a gyerek mellől.

A kisgyermek tehát nemcsak az elvesztett személyt gyászolja, hanem az addig megélt szeretetet és biztonságot is.

Így gyászol az óvodás

Óvodáskorban a gyerekek világképe animisztikus. Azért nem értik meg a halál véglegességét, mert számukra nincsenek „halott” dolgok, mindennek érzéseket, gondolatokat, szándékot tulajdonítanak. Gondolkodik a cipő, a kavics, a virág, a kismadár. A Nap azért kel fel, hogy őrá süssön, az eltévedt hangya szomorú, mert nem találja az anyukáját. Az óvodás gondolatmenete szerint a halott is bármikor dönthet arról, hogy életre kel, hogy visszatér. A halál nem visszafordíthatatlan számára. Ezért is teszi fel sokszor a kérdést: mikor jön haza a nagyi?

A gyásza sem olyan, mint a felnőtteké. Nem folyamatosan szomorú. A bánat időről időre megjelenik, de aztán szinte átmenet nélkül visszatér a játékaihoz, és elmélyülten játszik. Előfordulhat, hogy a felnőttek számára „nem odaillően” viselkedik, nevetgél, vagy a kórházban nem a beteggel, hanem a furcsa műszerekkel vagy a berendezéssel foglalkozik. Nem tudja, és nem is tudhatja, hogyan kell viselkednie, nem tudja jól kifejezni magát, és azt sem igazán érti, mi történik körülötte.

Az óvodáskorú gyerek lehet passzív vagy közömbös. Ez fakadhat abból, hogy nem érti a helyzetet, de abból is, hogy nagyon is érti, csak éppen hallgat, mert érzi, hogy miről „nem illik” kérdezni a felnőtteket. Az is lehet, hogy eljátssza, hogy elhiszi, amit a felnőttek mondanak neki: ha a felnőtt szerepet játszik, a gyerek is beszáll a színdarabba. Sajnos ez azt jelzi a felnőttnek, hogy minden rendben van, a gyerek nem sérült, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez koránt sincs így.

A gyászoló óvodás lehet az oviban visszahúzódó, csendes, de lehetnek érzelem- vagy dühkitörései. Lehet „tapadós”, aki mindig a felnőtt sarkában jár. De az is előfordul, hogy elszigetelődik, magányos lesz.

Előfordulhat regresszió, ujjszopás, bepisilés, bekakilás. Megjelenhetnek pszichoszomatikus tünetek: fejfájás, hasfájás. Alvászavar, táplálkozási zavar is jelentkezhet.

Mikor forduljunk szakemberhez?

A fentiekből egyértelmű, hogy a gyereket nem tudjuk a veszteségtől, a tragédiától megkímélni, de mellé tudunk állni, segíteni tudunk neki. Tartsuk tiszteletben azt, ahogy ő gyászol, ne erőltessünk rá semmit, csak azért, mert úgy illik. Beszélgessünk vele az ő nyelvén, és figyeljünk rá. A gyász legintenzívebb folyamata az első egy-két hónapban lezajlik. Javasoljunk pszichoterápiás segítséget, ha ez után az idő után sem tud elmélyülni a játékában, vagy az addig szeretett elfoglaltságaiban. Ha gyakran számol be félelemről vagy rémálmokról. Ha továbbra is szorong, vagy éppen ingerlékeny. Ha tapad a szülőkhöz, felnőttekhez. Ha tartósan megreked a fejlődés egy szintjén, önállóság, szobatisztaság kérdésében, vagy továbbra is evészavarral, alvászavarral küzd. 

Olvasnivalók:

Simkó Csaba: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant? Kharón Thanatológiai Szemle, 2009/4.
Pilling János: Segítség a gyászban. (Hospice beteggondozás füzetek 8.) Budapest: Magyar Hospice-Palliatív Egyesület, 2001.
Polcz Alaine: Meghalok én is? A halál és a gyermek. Budapest: Pont, 2000.
www.gyaszportal.hu (a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület honlapja)