A gyerek mint tünethordozó
Ancsa nem akar elaludni, Zalán nem eszik, Virágot képtelenség beszoktatni az oviba, mindennap nagy a sírás-rívás. Vajon Ancsa, Zalán, Virág viselkedése független attól, ami a családjukban történik? Jól sejtjük, hogy nem.
Freud a pszichoanalízis hőskorában nagyjából az egész problémahalmazt az anyára tolta, de ezen már szerencsére túltette magát a pszichológia. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy a gyerek viselkedésében beálló zavarok sok tényezőre vezethetők vissza. Szinte biztos, hogy nem járnánk sikerrel, ha a gyereket a környezete vizsgálata és annak megváltoztatása nélkül próbálnánk megjavítani, mint mondjuk, egy elromlott porszívót. A legnagyobb előrelépést az jelentette, hogy a pszichológusok rendszerszemléletben kezdtek el gondolkodni. Ráébredtek, hogy a család összetett rendszer, jól látható alrendszerekkel, az alrendszerek közötti határokkal, szerepekkel, kapcsolatokkal, egymáshoz való alkalmazkodással, a változásokhoz való viszonnyal és így tovább. A rendszer egyensúlyra törekszik, vagyis olyan állapotot kíván fenntartani, amely megóvja a széteséstől. Ha a szétesés veszélye fenyeget, azt annak árán is igyekszik megakadályozni, hogy az egyik családtag pszichés vagy viselkedési tüneteket produkál. A másik véglet pedig az, amikor valamelyik tagját kizárja magából, például ha a szülők a problémát okozó gyereket kollégiumba akarják küldeni, mert úgy gondolják, hogy ott majd megnevelik – a probléma megoldása helyett a gyerek családból való kizárásával próbálják megóvni a családi egyensúlyt.
Nagyon fontos tudni, hogy ebben a megközelítésben nincs szó bűnbakkeresésről, a terapeuta senkit sem kiált ki hibásnak, a bajok okozójának, hanem azt vizsgálja, hogy miért éri meg az egész családnak fenntartani ezt az állapotot. A családterapeuták arra törekszenek, hogy kibillentsék a család rendszerét abból az ártalmas egyensúlyból, amely megbetegíti vagy kizárja valamelyik családtagot.
A tünet: menedék
Egyértelmű, hogy a gyerek számára hasznot hoz a „rosszalkodás”, hiszen a család – amely számára életfontosságú – veszélybe kerül, ha nem produkálja a tüneteket. A családterapeuták rendszeresen találkoznak olyan esetekkel, hogy amint a tünethordozó jobban lesz, egy másik családtag válik problémássá, vagy maga a család kezdi „visszalökdösni” a gyereket az eredeti állapotba. Például, ha a felnőtt gyerek évekig képtelen volt leválni a szüleiről, de végül valamilyen külső hatásra mégis elköltözik, a szülők egyike valóban megbetegszik, így a gyerek helyett most a betegség kerülhet a középpontba, és nem a szülők megromlott kapcsolata. De az is lehet, hogy a gyereknek vissza kell költöznie a beteg ápolása céljából a szülői házba.
Küldetés
Ma már biztosan tudjuk, hogy azok a boldog emberek, akik önazonosan tudnak élni, vagyis azzal foglalkoznak, amit szeretnek csinálni, azzal élnek, akit szeretnek, úgy élnek, ahogy valóban szeretnek. Ha valakinek a kétkezi munka ad örömet, ha valaki nem akar gyereket, ha valaki nem hisz istenben, akkor boldogabb lesz szingli, ateista kozmetikusként, mint ha a szülei elvégeztették volna vele valamelyik tudományegyetem divatos szakát, gyerekeket szülne, és templomba járna. Persze ugyanez igaz fordítva is.
Sajnos bizonyos esetekben a gyereknek nagyon megnehezíti a dolgát a családja abban, hogy rájöjjön, milyen életet is szeretne élni. Ez akkor történik, ha a szülőknek eleve kimondott vagy ki nem mondott tervük van a még meg sem született gyerekkel kapcsolatban. Például az, hogy tovább kell vinnie a szülők hivatását, vagy éppen többre kell vinnie náluk. Ha pótolnia kell egy elvesztett gyereket. Ha az a feladata, hogy megmentse a már-már tönkrement házasságot, összetartsa a családot. Ha teljesítenie kell szülei meg nem valósított vágyait. Ha érzelmi támaszt kell biztosítania a szülei számára.
Jól gondoljuk át! Ilyen helyzetben a gyerek nem lehet „akármilyen”, nagy eséllyel nem lehet önmaga. Olyannak kell lennie, úgy kell viselkednie, esetleg kinéznie, úgy kell viszonyulnia a környezetéhez, többek között a szüleihez, hogy teljesítse küldetését. Ha ez nem valósul meg, vagy kisiklik, a szülők kétségbeesnek vagy büntetnek. Csakhogy sem a gyerek, sem a szülők nem igazán tudják, hogy miért. A kisgyerek azonban nem tud védekezni, vitatkozni, kérdezni, ezért olyan viselkedésformát alakít ki, amivel számára élhetőbb lesz az élet. Például pszichoszomatikus tünetek jelennek meg nála, így tud gondoskodást, szeretetet, odafordulást kiváltani, ami személyesen neki szól. A családterápia az a lehetőség, amellyel ezt a történetet fel lehet göngyölíteni, és ki lehet deríteni, mi áll a háttérben.
Tradíciók fogságában
Szinte minden családnak vannak generációkon átívelő íratlan hagyományai, szabályai, amelyeket tilos áthágni. Lássunk néhányat: „A mi családunkban nincs válás, ha elromlott a házasság, el kell viselni”; „A mi családunkban nem veszekszünk a gyerek előtt”; „Nem beszélünk szomorú dolgokról. A halál, a veszteség tabu”; „Ha baj van, összetartunk”. Vajon hogyan hatnak ezek a tradíciók a gyerekekre?
Ancsa nem akar elaludni. Hiába teszik le időben, folyton kér valamit, inni, enni, pisilni szeretne. Fél a sötétben. Zavarja a szél zúgása. Fázik. Melege van. Az ágyba bújástól az elalvásig eltelik akár két óra is, pedig a gyerek nagyon fáradt, karikás a szeme. Családjukban nincs veszekedés a gyerek előtt, pedig rengeteg a szülők közt a feszültség. Ahogy Ancsa elalszik, „kitör a vulkán”, a szülők vitatkoznak, majd veszekszenek. Hacsak el nem nyomja őket az álom Ancsa ténykedéseinek köszönhetően. Ancsa így igyekszik a családot összetartani és kiiktatni a vitákat, veszekedéseket. Lehet, hogy tudatosan, de az is lehet, hogy néha már hallotta szüleit veszekedni, amikor félálomban feküdt, és beleivódott az az érzés, hogy ha ő elalszik, valami baj lesz.
Zalán okos, értelmes kisfiú, szeret oviba járni, csak éppen nem eszik rendesen. Valójában alig van valami, amit elfogad. A szülei orvoshoz, pszichológushoz, kineziológushoz járnak vele, minden az evés körül forog a családban. A szülők életében központi szabály, hogy „bajban összetartunk, különben járjuk a magunk útját”. Zalán táplálkozási problémája miatt működik valamelyest a család, intimitásnak azonban már a nyomát sem lehet felfedezni.
Virágot képtelenség beszoktatni az oviba. Szüleivel és nagyszüleivel élnek együtt, nagyapjával különösen szoros a viszonya a kislánynak. A nagypapa kórházba került, mindenki szomorú és feszült, de a kislánynak nem mondják el, mi történt, hiszen a családi tradíciók szerint nem beszélhet senki betegségről, halálról, veszteségről. Virágnak azt mondták, nagyapa elutazott, de majd visszajön. A kislány otthon akar maradni, hiszen várja, hogy nagyapja hazajöjjön. És legbelül attól is fél, hogy ha a szeretett nagyapja így itthagyta őt, ezt bármikor megtehetik a szülei is. Fél elmenni otthonról, és fél minden alkalommal, amikor nincs együtt a család.
Ezekben a helyzetekben hiába „vesszük elő” a gyereket, hiába mondjuk egyre hangosabban, hogy aludjon, egyen, és ne tiltakozzon, ha oviba viszik. A tiltásnál, a kilátásba helyezett büntetésnél sokkal erősebb a gyerek rettegése attól, hogy ha enged a nyomásnak, akkor még nagyobb, helyrehozhatatlan tragédia történik: szétesik a családja, eltűnnek azok, akiktől az élete függ.
Hogyan segítsünk a gyereknek az óvodában?
- Ne büntessünk, ne fenyegessünk, az nem vezet semmire.
- Gondoljuk át, hogy kinek a feladata a probléma megoldása, és van-e ebben szerepünk! Ha egy gyerek nem eszik, vagy válogatós, az nem az óvónő kompetenciaterülete. Ha bántja a többi gyereket, az már igen.
- Ha egy viselkedésmódot muszáj leállítani, először próbáljunk erős érzelmi biztonságot nyújtani a gyereknek! Ha már bízik bennünk, beszélgessünk vele, és mondjuk el neki, mi lehet a viselkedésének a következménye! Ne erőltessük, hogy elmondja, miért viselkedik így, hiszen könnyen lehet, hogy ő maga sem tudja.
- Kérjük az óvodai pszichológus vagy a nevelési tanácsadó pszichológusának segítségét!
- Tanulmányozzuk a Magyar Családterápiás Egyesület honlapját (www.csaladterapia.hu)!
Hogyan segítsünk a szülőknek?
- Megértően és az együttműködő kommunikáció nyelvét használva mondjuk el a szülőknek a gyerekükről szerzett tapasztalatainkat (az EMK-ról 2016. márciusi számunkban olvashat – a szerk.)!
- Biztosítsuk őket arról, hogy nem a „hibást” keressük, hanem megoldást szeretnénk!
- Beszéljünk nekik a családterápia lehetőségéről!
Olvasnivalók:
Pincus, Lily – Dare, Christopher: Titkok a családban. A meghitt kapcsolatok rejtett rétegei. Budapest: Animula, 2007.
Satir, Virginia: A család együttélésének művészete. Budapest: Coincidencia, 1999.
Watzlawik, Paul – Weakland, John H. – Fisch, Richard: Változás. A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Budapest: Animula, 2008.
www.csaladterapia.hu