Olvasási idő: 
9 perc
Author

A digitalizáció a tanulás kultúráját is növelheti

A rugalmasabb, tanulócentrikusabb módszertani megközelítés oldhatja a kialakuló feszültségeket

A köznevelés rendszerének gyors és kényszerű, digitális alapokra történő átállítása számos kérdést vet fel, sok hiányosságra mutat rá, miközben új módszertani megoldásokat is kikényszerít. A vírus okozta vészhelyzetben az IT-szakemberek is összefogtak, hogy tudásukkal, tapasztalataikkal segítsék a távoktatásban részt vevő pedagógusokat. Közülük Turcsányi-Szabó Mártát, az ELTE innovatív oktatásért felelős dékánhelyettesét kérdeztük többek között a tanulók és oktatók meglévő digitális kompetenciáiról, a felmerülő problémákról és a tanulást segítő, élményalapú oktatás mibenlétéről.

Ön hosszú évek óta foglalkozik a digitálisan támogatott tanulás lehetséges irányainak kutatásával. Módszertani kísérleteik korábbi tapasztalatai hogyan segíthetik a köznevelésben átmenetileg bevezetett távoktatást?

A különböző intézményi keretek között a korábban megtapasztalt oktatási formák az intézmények saját belső nyitottsága, választása és szándékai mentén jöttek létre. Ám ebben az elég váratlan helyzetben, a gyors átállás esetében nehezen mondható, hogy létező belső nyitottság vagy bármiféle választási lehetőség eredményeképpen született elhatározásról lenne szó. A különböző szintekről, oldalakról és helyzetekből jövő javaslatok és segítő felajánlások többnyire lavinaként zúdultak az intézményi döntéshozók asztalára, ami tovább nehezítette a helyzetet. Jómagam is tettem segítő felajánlást, ám ezt korántsem tolakodó, inkább megnyíló lehetőség formájában, hiszen minden intézménynek magának kell eldöntenie, mire van lehetősége, mit tud, mit szeretne megvalósítani. Úgy érzékeltem, hogy a hozzánk beérkező megkeresésekre ­együttes erővel a technológiai adottságoknak megfelelő megoldásokat találtunk. A módszertani átalakulásnak nagy szükségét éreztem, ezért ezen a ponton próbáltam azt kicsit továbbgondolni. Úgy gondoltam, a diákok és szülők oldalán megjelenő feszültséget egy flexibilisebb, tanulócentrikusabb megközelítés tompíthatná kicsit.

Már a kistelepüléseken, szerényebb körülmények között élő felső tagozatos, illetve középiskolás diákok döntő többségének is ott van a zsebében az okostelefon. Ez, és a hozzá kapcsolódó, mobilszolgáltatók által a különleges helyzet időszakára biztosított internetelérés kellő informatikai hátteret jelent a diákok számára a hatékony tanuláshoz?

Mik tekinthetők ideális feltételeknek? Habár a kijelentés sok esetben igaz lehet, de önmagában korántsem jelent megoldást. Vannak térségek és helyzetek, amelyekben ezek az eszközök és szolgáltatók nem jelennek meg tényezőként, és innen bizony segítségkérés sem nagyon érkezik. Ahol jobb a statisztika, ott sem lehet egységesen számítani e lehetőségek zökkenőmentes kiaknázására. Ha egységes tanulói eszközpark és megfelelő szolgáltatói kapacitás lenne, az is csak a diákok oldaláról jelentene elégséges feltételt. Bár szerencsére sokfelől hallani elégedett visszajelzést a diákoktól, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tanulók legnagyobb fájdalma a közösségi együttlét hiánya, amelynek a megteremtése nem elsősorban eszközök kérdése.

Az oktatók korábbi, felhasználói szintű szoftver-, telefonosapplikáció-kezelési és közösségimédia-használati ismeretei az ön tapasztalata szerint elégségesek a távoktatás működtetéséhez, vagy ezeken túlmenő ismeretek megszerzésére, új rendszerszemlélet kialakítására is szükségük lenne?

A tanárok digitális felszereltsége (amihez nem elegendő a mobiltelefon) és alapvető informatikai tudása a mobilapplikációk ismeretével és a közösségi média használatával még nem jelent felkészültséget a távtanításra. Szükség lenne nemcsak a hagyományos pedagógián túlmenő, 21. századi módszertani repertoár meglétére, és a ma már követelménynek számító (ámde csak szórványosan előforduló) tanulásmenedzsment-rendszer használatára, hanem mindezeken túlmenően a mindennapi leleményességre is, ami a távolléti státuszt áthidalva szólítja meg a tanulókat motiváló módon. Bár szerencsére nagyon sok jó gyakorlat lát napvilágot, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a diákok a legjobban a magyarázatok hiányától szenvednek.

A rendkívüli helyzet és az ennek mentén kialakult gyakorlatok mennyiben rendezik át az informatikaoktatás hangsúlyait?

Az már biztos, hogy a helyzet adta szükség egyelőre a leghatékonyabb előrelépést eredményezte a globális társadalmak digitális hiányosságainak egyidejű és legrövidebb úton történő pótlására. De ez csupán az informatikahasználat témakörének egy részét érinti, miközben persze a kényszerítő tényezők és az idő múlása a hatékonyabb oktatási módszerek elsajátításának igényét is meghozzák. Itt van még egy jókora szakadék, ami az eszközök helyes módszertani használatát illeti, hiszen a tanárok eddig nem voltak rákényszerülve a virtuális felületeken való tudás­közvetítésre, és a tudás elsajátításban való facilitálásra sem. Jóval nagyobb hangsúlyt kapnak majd azok a fejlesztői környezetek, amelyek az adaptálható, mi több, személyre szabható tanulási tartalmak előállítására születtek. Az eszközhasználaton felül az informatikai rendszerben való gondolkodásnak is elérkezett az ideje.

Eddigi tapasztalatai szerint a távoktatásban részt vevő pedagógusok új, digitális körülményekhez való alkalmazkodását mi nehezíti leginkább, és hogyan küzdhetők le ezek az akadályok?

A legnagyobb akadályt azok a problémák jelentik, amikről nem is tudunk, mert nem jutnak el azokhoz, akik segíteni tudnak ebben. Amiről tudunk, és a legnehezebben megoldható, az a megfelelő eszköz és szolgáltatás hiánya, valamint a pedagógusok jelenlegi helyzetben való túlterheltsége. Tudjuk, hogy saját kiterjesztett feladatkörükön kívül még saját gyerekeiknek az otthon iskolázásáról, a család mindennapi ellátásáról is gondoskodniuk kell, ezeket pedig a bezártságból adódó frusztráltság is nehezíti. A módszertani többlet kellő nyitottság esetén tanulható és ezért megcélzandó kihívás, amit a közösségi terekben folyó élénk diskurzusok tovább segíthetnek. Másrészt viszont csepegtetni kellene további „tanulást élénkítő vitamint” a rendszerbe, amivel magunk is próbálkozunk saját kezdeményezéseink révén.

A digitalizáció mely középiskolai tantárgyak esetében növelheti leginkább az oktatás hatékonyságát?

A digitalizáció nem csupán (és elsősorban) egyes tantárgyak hatékonyságát növelheti, hanem magát a tanulás kultúráját, átláthatóságát, követhetőségét, rendszerezettségét, és ezáltal a tanuló hozzáállását, cél- és eredmény-orientáltságát, tudatosságát és felelősségérzetét önmaga fejlődéséért. A digitális eszközök és módszertanok megfelelő kiaknázása egyszerűen kinyithatja előtte a lehetőségek tárházát, ami az internet világán keresztül új értelmet adhat számára és bevezetheti a munka világába is.

Sok szó esik az élményalapú tanulásról, de vajon miként lehetséges ez a digitális távoktatás keretei között?

Saját kollégáimmal az ELTE T@T Kuckó (http://tet.inf.elte.hu/tetkucko/) Maker Klubjának Kihívásain keresztül próbáljuk a gyerekeket direkt módon megcélozva, különböző érdekes tevékenységekkel növelni az érdeklődésüket. Eddig ez a módszerünk bizonyult a legsikeresebbnek, így most is ebbe fektetjük a legtöbb energiát. Olyan nyílt végű problémákat vetünk fel (https://www.facebook.com/tethalo/), amelyek különböző diszciplínákat érintenek és az IKT-eszközeinek kihívásain keresztül élményalapú megoldásokat kínálhatnak, saját utakat járva.