Furcsa lenne, ha azzal kezdeném: A diákrádió miatt szerettem gimnáziumba járni. Sok igazság van benne, de persze szerettem az osztályomat, az I–IV/A-t, sok tanáromat és tantárgyat, általában a gimnázium légkörét, a tanulmányi kirándulásokat, az iskolához köthető kamaszkalandokat, társadalmi munkát. A kőbányai I. (ma: Szent) László Gimnázium iskolarádiója azonban mélyen meghatározta gimnáziumi éveimet. Már általános iskolában vágyakozva szemléltem az ajtó fölött az akkor és ott még néma hangszórókat. De a „Lászlóban” már szólt bennük zene. Bátran lementem a stúdióba, nagy mellénnyel, hogy én szívesen készítenék műsorokat. Furcsán fogadtak, rám bízták. Akkor kezdődött rádiós pályafutásom. Eleinte kudarcokkal. Egy akkoriban ünnepelt ünnepen rossz indulót adtam be, vigyázzba állt rá egy tanfelügyelő. Monostori Ildi néni, a diákrádió patronáló tanára kimentett. Akkoriban került vissza a korona Magyarországra, s én egy jegyzetet írtam ennek kapcsán, valami olyasmit, hogy esetleg a szomszéd országok is visszaadhatnák a magyar relikviákat. A stúdióban hagyott jegyzetem másnap az igazgató asztalára került – később kiderült, egy akkoriban még harcos kommunista iskolatársam „dobott fel”. De Farkas igazgató úr csak annyit mondott: Legközelebb ne csináljak ilyet.
A kezdeti hibáimat már többnyire sikerek követték. Részt vettem diákrádiós és diákújságíró szaktáborokban, rendszeres iskolai közéleti, kulturális és zenei műsorsorozatokat indítottunk. Olyan hírünk lett, hogy gimnázium után már másokkal is meg kellett osztanom tapasztalatainkat, s a kis diákrádióból kinőtt az ország első médiafakultációja (nélkülem, mert akkor már egyetemre jártam). De a rádiózás időről időre visszatér az életembe. Egyetemistaként „külsőztem” az Ötödik sebességben, később már tudományos-ismeretterjesztő műsorok következtek: a Kis magyar néprajz és a máig tartó Tetten ért szavak sorozat. A diákrádiózás számos tevékenységet rejt magában: műszaki (ma már informatikai), szerkesztési ismereteket, írói-előadói tevékenységet.
Sok ezer rádióműsor után úgy gondolom, hogy a lényeglátást, a gyors reagálást, a tömörségre törekvő fogalmazást, a hatásos előadásmódot, a pontosságot a diákrádiózásban tanultam meg. Egy rádióműsor nem kezdődhet 8 óra helyett 8 óra 2 perckor… Az iskolarádiósok később visszahívtak, hogy szervezzünk együtt nyári diákrádiós és diákújságíró táborokat. Idén volt a harminchatodik. Létrehoztuk a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületét – amely huszonhét éve működik, s mára a második legnagyobb hazai újságíró-szervezet.
Sokan indultak el kis diákrádiónkból a szélrózsa minden irányába. Innen került ki az MTI egyik volt vezérigazgatója, a Magyar Rádió alelnöke, több hangmérnöke. A diákújságíró-egyesület az 1990-es években segítette egy hasonló romániai magyar diákszervezet létrejöttét. Ennek tagjai közül került ki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egyik jelenlegi rektorhelyettese, a romániai médiatanács egyik magyar tagja, írók, újságírók, jogászok, antropológusok.
A diákmédia nem önmagáért van, nem pusztán információs lehetőség, és nem föltétlenül csak a médiaképzés gyakorlóterepe. A diákrádiók, diákújságok segítik a többféle érdeklődési körű diákok találkozását, együttműködését, fejlődését. „Gyűjtőhelyei” és terepei a tehetség sokirányú kibontakoztatásának. Aminek a titka: a közösen végzett munka, az egymásra figyelés. Most jut eszembe, a négy gimnáziumi év alatt nemcsak diákrádióztunk, hanem osztályújságot is szerkesztettünk évente megújuló címmel: I/A-s, II/A-s, III/A-s és IV/A-s Magazin…
