Author

A csiga meztelen?

Emlékszem, ahogy kislányként ott térdeltem a fűben, a dús zöld növényzetben, és felettem állva apám azt mondta: „Nézd meg jó alaposan, mennyi élet van ott, ahol eddig nem is láttad!” És tényleg. Apró hangyák igyekeztek kis galacsinokkal, kékes fényű bogárkák időztek el egy-egy göröngynél: tele volt zizegéssel és illattal ez a másik, legtöbbször csak a talpunkkal érintett világ.

Édesanyám hétvégenként hangos kiáltással ébresztett, ha egy növény hajtást hozott, mindig így mondta: „Nézzétek, milyen csodálatos!” Csipásan is láttam a friss bimbókat, és együtt szerettem velük az életet. Nagyanyám kézzel fogta meg a legyeket, de inkább kiengedte őket az ablakon. „Soha ne bánts semmilyen állatot, növényt” – mondta. A kutyám életvidámsága és hűsége pedig feledteti velem, hogy kemény nap és kevés busz jön.

Persze a mai napig nehezen boldogulok a meztelencsigákkal (pláne, ha elszaporodnak), és van egy olyan gyanúm, hogy a krokodil mégis rossz természetű egy kicsit, de arról meg vagyok győződve, hogy minden fa külön egyéniség, és hogy a virágok beszélgetnek a széllel. És elbűvöl az idegrendszer – amelyet az internet utánozni próbál – meg a szív, amely egyenletesebben dolgozik, mint ahogy a billentyűket verem. Amely belülről fűti a számomra legkedvesebbeket.

Jó, hogy ma már ennyi mindent tudhatok az élőlények világáról – az interaktív atlaszok és 3D-s modellek révén. Hogy szimulálhatom a „bio-logosz”-nak, az élet szavának és tudományának jelentéseit, hogy magam is felfedező lehetek az okoskészülékekbe épített mikroszkópokkal, minilaboratóriumokkal.

Közben pedig elszomorít, hogy a sokat tudó ember életének kezdete és vége a kórházhoz kötődik. Hogy nem bízunk magunkban sem a születésnél, sem a halálnál. Hogy az eredetire megtévesztésig hasonlító műnövények ágaskodnak az ablaktalan irodahelyiségekben, hogy nem tudtam eléggé „bevonni” a pókokat a takarításba (csak kivonni őket a forgalomból), és hogy nem ismerem fel a fülemüle mennyei énekét. Ha egyáltalán hallom őt a városi reggeleken.

Szerencsés vagyok, mert jó szeretni az élővilágot. Az embert körbefogó, érdek nélkül szép univerzumot. Amelyben a teremtett rend ad mindennek ritmust, mértéket.

És szerencsétlen vagyok, mert amit tanultam, az legtöbbször a szívemet fájdítja, hiszen nem tudok e szerint a rend szerint élni. Naponta szegem meg törvényeit: letaposom, elfelejtem – észre sem veszem a magamon kívüli egyetemességet.

Pedig az igazi biológia a szemünkben van: ahogy ránézünk a körülöttünk lévő világra. Az örömünkben, ahogy észrevesszük működését. A tenyerünkben, amellyel akkor sem bántunk, ha tehetnénk. A lábunkban, amellyel oda igyekszünk lépni, ahol helye van. Az igazi biológia az élet összművészete, a legnagyobbak bölcsessége: Szent-Györgyié, Szentágothaié vagy Schweitzeré.

Jó azért sejteni, hogy a plázák művízesésén, a kinyomtatott hamburgeren és a szilikonszobrászaton túl van még remény.

A remény, amit tanulnunk kell.