Olvasási idő: 
13 perc
Photographer

A cél a társadalmi szemléletformálás

A segítség fontos, de mi a helyzet annak módjával? Mit jelent dolgozni tudni, és milyen szerepet tölt be a munka a megváltozott munkaképességű személyek életében? Miért fontos az iskolai, munkahelyi érzékenyítés és az önkénteskedés? Társadalmi felelősségvállalás, szemléletformálás, mentorálás. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Józsa Piroskával és Soós Ákossal, a Nem Adom Fel Alapítvány szemléletformáló tréningcsapatának munkatársaival.

Mivel foglalkozik pontosan az Alapítvány? Hogyan járulnak hozzá Önök az Alapítvány küldetéséhez?

Soós Ákos (S. Á.): 2006-ban Dely Géza, a Nem Adom Fel Alapítvány alapítója néhány értelmi sérült ismerősével utcazenélésbe kezdett, hogy alapot gyűjtsenek a hátrányos helyzetűek megsegítésére. Kezdeményezésükből mára egy kiterjedt és folyamatosan bővülő támogatószolgáltatás nőtte ki magát: lakhatásprogramunk indult a Baross utcában, valamint kiépülőben van egy autizmussal foglalkozó ágazatunk is, a Mikes Lélekközpont program, amelynek különlegessége, hogy nem csupán a gyermekekre, hanem a családokra is fókuszál. Egy erősen autista gyermekkel kérdés, hogy a család mennyire képes egyben maradni. Körülményeik és lehetőségeik javítása érdekében ezért nemcsak az autista gyerekeket, hanem családjaikat is támogatni kell.

Mindemellett az Alapítvány fogyatékossággal élő embereket is foglalkoztat. Legismertebb foglalkoztatási helyszínünk a Nem Adom Fel Kávézó és Étterem, ami Magyarország első ilyen vendéglátó helysége – jóllehet, már több ilyen kezdeményezésről tudunk. Mindezeken kívül van egy kórus és egy zenekar, egy kertgondozó és takarítószolgálat, futárszolgálat, munkaerőközvetítési program, valamint magyar és nemzetközi pályázatokon is részt veszünk. Az évek alatt kibővültünk vidéki Nem Adom Fel-házakkal is – például Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében –, amelyek iskola utáni elfoglaltságot, étel- és ruhaadományokat, valamint nevelői támogatást biztosítanak a rászoruló gyermekeknek.

Józsa Piroska (J. P.): A sokszínűség mellett további védjegye Alapítványunknak, hogy az egyes ágazatokban mind fogyatékossággal élő, megváltozott munkaképességű személyek dolgoznak. A futárszolgálattól a kávéház személyzetéig minden lehetséges pozíciót ők töltenek be, ezzel is elősegítve a megváltozott munkaképességű személyek munkaerőpiaci integrációját.

Mióta vesznek részt az Alapítvány munkájában? Mi terelte Önöket az esélyteremtői és az alapítványi tevékenység felé?

S. Á.: Mindketten gyógypedagógusok vagyunk. Jómagam még 2016-ban, önkéntesként kezdtem dolgozni az Alapítványnál. Akkoriban zárt körű egyetemi csoportokban kerestünk vállalkozó szellemű önkénteseket eseményekre, vagy nyaranta a Sziget Fesztiválra, ahol 2016 óta minden évben szervezünk interaktív szemléletformáló foglalkozásokat, melyeken a résztvevők komplex ügyességi feladatokon keresztül próbálhatják ki magukat egy kerekesszékes akadálypályán vagy vaklabirintusban. 2020 novembere óta pedig munkavállalóként veszek részt az Alapítvány működésében.

J. P.: Ákos invitálására én is önkéntesként kezdtem dolgozni az Alapítványnál 2018-ban, 2023 februárja óta pedig már mint munkavállaló segítem az alapítványi munkát a szemléletformáló tréningcsapaton belül. Ezenkívül még önkénteskoordinátori feladatokat is ellátok.

Mi az a „szemléletformáló tréningcsapat”, mivel foglalkozik pontosan?

S. Á.: Régebben érzékenyítő tréningcsapatnak hívták. Nevéből is fakadóan legfőbb feladatunk a társadalmi szemléletformálás. Budapesten és Szeged környékén vannak csoportjaink, amelyekkel az egész országot bejárjuk. Általában óvodákba, iskolákba, munkahelyekre megyünk. Tréningjeinken fogyatékossággal élő személyek vezetésével tartunk olyan interaktív foglalkozásokat, amelyeken keresztül a résztvevők tapasztalatot szerezhetnek a fogyatékossággal élő személyekkel való kooperációban. Így lehetőségünk nyílik közelíteni a fogyatékossággal élők világát az épek társadalmához.

További célja foglalkozásainknak, hogy gyakorlati eszközöket adjunk az ép gyerekek kezébe arra vonatkozóan, ha az utcán találkoznak hátrányos helyzetű vagy fogyatékossággal élő személyekkel, akkor legyen bátorságuk megszólítani őket, szükség esetén akár segítséget nyújtani nekik. A munkahelyek vonatkozásában cél, hogy emelkedő pályára álljon a foglalkoztatottsági arány, hogy megnyíljon a munkaerőpiac a fogyatékossággal élő személyek előtt, és hogy azok, akiket felvettek, segítséget kapjanak a munkahelyi integrációban.

J. P.: A gyógypedagógiában létezik egy elv, miszerint „semmit rólunk nélkülünk”, ami azt jelenti, hogy a segítőmunkát végzőknek – de az épek társadalmába tartozóknak is – tartózkodniuk kell attól, hogy privatív, leereszkedő pozícióból szólaljanak fel a fogyatékossággal élő személyek körülményeinek javítása mellett. Ez pedig rávilágít a segítségnyújtás egy alapvető problémájára: habár rendkívül fontos, korántsem mindegy, hogy milyen módon, milyen pozícióból történik a segítségnyújtás; ezért is vált központi kérdéssé, hogy fogyatékossággal élő munkatársaink saját belátásuk szerint vezessék az egyes foglalkozásokat. Így válik lehetségessé, hogy ők maguk beszéljenek saját élethelyzetükről, örömeikről, nehézségeikről, arról, hogy nekik mi segítene – például a munkahelyi beilleszkedésben.

Milyen pedagógiai készségeket igényel a segítői és alapítványi feladatvégzés, illetve melyek azok a kihívások, amelyekkel nap nap után szembesülnek?

J. P.: Az egyes szemléletformáló tréningeken túl megváltozott munkaképességű, fogyatékossággal élő munkatársaink fejlesztése, mentorálása is sokrétű pedagógiai készségeket igényel. Mindazonáltal maguk a fogyatékossággal élő munkatársaink – vagy, ahogy az Alapítványnál hívjuk őket, „tapasztalati szakértőink” – is komoly pedagógiai munkát végeznek az általuk vezetett foglalkozások során.

S. Á.: Az egyetem végére sokévnyi tudás gyűlik össze egy gyógypedagógusban arról, hogy milyen eszközökkel lehet fenntartani a figyelmet, vagy hogy milyen didaktikai, módszertani bravúrokat érdemes elsajátítani egy élményszerű foglalkozás levezényléséhez, míg tapasztalati szakértőink úgy állnak helyt egy-egy ilyen foglalkozáson, hogy semmilyen vonatkozó szaktudással nem rendelkeznek. Nekik tapasztalataik vannak: saját életük enged mindennél közvetlenebb rálátást ezekre a kérdésekre. A mi szerepünk az ő foglalkozásaikon az, hogy ott legyünk velük, figyeljünk rájuk, ha pedig speciális pedagógiai eszközöket igényel egy helyzet, közbelépjünk. Mindazonáltal egyre nagyobb gyakorlatra tesznek szert ők is. Amikor pedig tréningekre készülünk velük, leginkább andragógiai munkát végzünk, azt próbáljuk átadni nekik, hogyan lehet az élménypedagógia eszközeivel hidat teremteni a gyerekek és a fogyatékossággal élő személyek között.

Milyen nehézségekkel kell szembenézniük azoknak, akikkel együtt dolgoznak, akiknek segítenek?

J. P.: Az alapítványi munkát áthatja az a szemlélet, hogy ne a hiányosságainkra koncentráljunk, hanem azokra a dolgokra, amikben jók vagyunk. Fontosnak tartjuk, hogy ne egy problémaközpontú, nehézségeket és akadályokat kereső látásmódot erősítsünk meg senkiben, hanem közösen próbáljunk kialakítani egy olyan szemléletet, amin keresztül lehetőségként tekinthetünk az egyes kihívásokra. Abban próbálunk segíteni a foglalkoztatottjainknak, hogy képessé váljanak az egyes korlátokat a fejlődés irányvonalának jelzőköveivé átfordítani. Tapasztalati szakértőink sem a nehézségeiket szokták kiemelni az általuk tartott foglalkozásokon, hanem hogy mire képesek.

S. Á.: Az egyes tréningek kapcsán épp ezért nem is szakmai vagy fizikai jellegű dolgok jelentenek kihívást, hanem hogy tudunk-e szerződést kötni az iskolákkal. Mivel rengeteg szakmai felkészülést, munkát, speciális eszközt igényel egy-egy ilyen tréning, sajnos nem nyújthatjuk ingyen a szolgáltatásunkat, ezért az anyagiak jelentik talán a legnagyobb akadályt. Mi ugyan mennénk és csinálnánk ingyen is, az Alapítvány és az alapítványi munka fenntartásához elengedhetetlen egy bizonyos mértékű anyagi ellenérték, ezt pedig sajnos nem minden intézmény tudja kigazdálkodni. Szerencsére már léteznek olyan pályázatok, amelyek lehetőséget teremtenek, hogy eljussunk olyan iskolákba is, amelyek egyébként nem engedhetnek meg maguknak ilyesféle képzéseket, de van sok olyan intézmény is, ahol évek óta, visszatérően képesek kigazdálkodni ezeket az összegeket.

A különféle lehetőségeken és programokon keresztül komoly szociális és társadalomformáló tevékenységet végeznek, de talán nem mindenki számára egyértelmű fontosságú a társadalmi szemléletformálás. Hogy fogadják Önöket és az Önök által végzett munkát az egyes intézményekben?

J. P.: Az imént említett nehézségeknek talán van némi pozitív hozadéka is: mivel az intézmények maguk ítélik meg, hogy igénybe veszik-e a szolgáltatásunkat, az egyes foglalkozásainkkal már eleve olyan közösségekhez jutunk el, ahol nyitottak a mondanivalónkra, a szemléletformálásra. Az pedig rendkívül sokat számít, hogy az intézmény milyen kedvvel és milyen eszközökkel teremt lehetőséget számunkra. A gyerekek is sokkal nyitottabbak és érdeklődőbbek, ha az intézményük és az oktatóik is azok. Úgy látjuk, hogy ugyanez érvényes a cégekre és más intézményekre is.

S. Á.: Ahova eljutunk, ott már minden esetben történt egy előzetes igényfelmérés, ennek köszönhetően pedig ritkán kell együtt dolgoznunk olyan csoportokkal, akik erre egyáltalán nem vevők. Noha egy-egy iskolai foglalkozás alkalmával gyakran érzékelhető egy kezdeti megszeppenés, tapasztalati szakértőink kisugárzása, életkedve mindig hamar képes megtörni a jeget. Sokat jelent a gyerekek számára, hogy lehet velük játszani, viccelődni, és ami a legfontosabb, hogy feltehetnek olyan kérdéseket is, amiket esetleg jó ideje magukban tartanak, mégsem volt eddig lehetőségük vagy bátorságuk megkérdezni. Meglehet, hogy a gyerekekkel emiatt van több sikerélményünk: bennük még nem gyökeresedtek meg azok a szociális normák, amik miatt sok felnőtt még egy ilyen foglalkozáson sem mer feltenni bizonyos kérdéseket. Önök szerint miért fontos a szociális érzékenyítés és az önkénteskedés?

J. P.: Bevallom, nagyon kevés olyan dolgot csinálok, amit nem muszájból kell. Az önkéntesség viszont egy örök lehetőség. Mikor elkezdtem önkéntesként dolgozni, rengeteg örömet szerzett felfedezni magamat egy olyan munkavégzés közben, ami ugyan számos feladattal jár, mégis alapvetően szabadidős tevékenység. Remek dolog egy olyan küldetés részévé válni, amin keresztül adni is tud az ember, de rengeteget kap is.

S. Á.: Az önkéntességgel kapcsolatban talán az első sztereotípia, amit az embernek le kell bontania magában, hogy az önkéntesség „ingyenmunka”. Amikor elkezdtem az Alapítványnál dolgozni, úgy voltam vele, akárhova menjek, élményt gyűjteni megyek. Persze az első alkalmakkor bennem is volt egy kis félsz, vajon fel tudom-e találni magam, mennyire tudok segítségére lenni majd azoknak, akiknek segítségre van szükségük; ám végül minden esetben csak élményekkel és kapcsolatokkal gazdagodtam. Ezenkívül minden alkalommal tudtak olyan munkát adni nekem, amin keresztül hasznosnak érezhettem magam. Akár önkéntességről, akár fizetett munkáról van szó, nagyon fontos, hogy mit gondolunk magunkról, a munkáról, amit végzünk. Ezért is fontos küzdeni azok ellen a sztereotípiák ellen, amik a fogyatékossággal élő, megváltozott munkaképességű személyek teherbírásával, képességeivel és társadalmi értékével kapcsolatban épültek be a köztudatba. Azok, akikkel nap mint nap találkozunk és együtt dolgozunk, mindennap újult erővel rugaszkodnak neki a feladataiknak, vállalva a keresztjeiket. Ragaszkodnak az élethez, a felelősségeikhez és az önállóságukhoz. Ahhoz pedig, hogy megbecsülhessék az életet, számukra is elengedhetetlen a munka.