Üdvözlet a bátraknak!
Csak aki szenvedéllyel keresi önmagát, lehet mások vezetője az önmaguk felé vezető úton. Tanár vagy művész. Vagy tanár és művész. És nem, korántsem csupán a művész-tanár.
Hosszasan értekezhetnénk a pedagógia művészetéről, ahogyan arról is, mekkora szerepe van a művészetnek az értékek felismertetésében. Hogy mindkettő teremtés és nevelés egyben; lét-adás, lét-gyarapítás, a lét pásztorkodása, Heideggerrel szólva. Csakhogy van itt valami, ami ennél is izgalmasabb szempont. Talán épp ez a rajzpedagógus-tárlatok legfőbb tanulsága.
Az alkotó ember lelke legtitkosabb rejtekeibe enged bepillantást. Lemeztelenedik. Föltárulkozik. És mert az alkotó ember sohasem érzi magát tévedhetetlennek, eme föltárulkozás lényeges pedagógiai kötelességre mutat példát. Szemez az üres vászonnal, a megformálatlan agyag fölött mereng, és az alkotó ember mintegy sebezhetővé teszi magát a nagy ismeretlen előtt, amely egy véglegesen föl sosem tárható lelki és pszichés folyamat közben világra hozza a művet. Minden alkotó ember tudja, miről beszélek: az intimitás kivételes pillanata ez, esendő átadottság a pillanat ihletének, a megfoghatatlan világerőknek. Minden alkotás ennek a bensőséges, révület és eksztázis határán lebegő, bizonytalan érzésnek a lenyomata, amelynek magjában valami sejtett és remélt bizonyosság lüktet, kiismerhetetlenül és arctalanul. Amikor nyilvánosság elé lép művével, az alkotó ember hitvallást tesz egy titkos szertartásban való részvételéről. Hagyja, hogy kiszolgáltatottnak lássuk, csak a mű létezhessen.
És ez a tény hordoz lényeges üzenetet minden pedagógus számára. Hisz az emberformálás ugyancsak kiismerhetetlen hatalmakkal való viaskodás, küzdelem minden anyagok legnemesebbikével és legérzékenyebbikével, az emberi lénnyel. Lám: szabad sebezhetővé lennünk. Szabad kiszolgáltatottá tennünk önmagunkat. Elbizonytalanodnunk. Megtorpannunk. Újragyúrnunk. Újraformálódnunk, kudarcainkat beismerve. Törődnünk – összetöretve. Mert olykor a megsebzettség a leghitelesebb attitűd egy sebek gyógyításáért esdő világban.
Terápia ez anélkül, hogysem tudnánk. Anélkül, hogy különleges módszertant sajátítanánk el. Épp mert fölszámolja a metódust, a távolságtartást, a statisztikailag kimutathatót. A pedagógiának éppakkora szüksége van a csodavárásra, mint a művészetnek. És a csodát minden bizonnyal az őszinteség műveli. „Ím, virágos világot látok lelkemben. Íme, az utcák zegzugaiban, a falfelületeken felszikrázó sors-szikrák. A geometrikus szövevényekben fölsejlő, zabolázhatatlanságában is értelmes világrend. A víztükör ég-kaleidoszkópja, levélerezetek sorsfolyamai. Lásd, ez az én világ-látásom. Láthatod benne, hányféle az ember. És hogy hányféle lehet.” Az alkotó ember helyzeti előnye, hogy számára kötelező az őszinteség. A mű nem tűr meg szembe hazudást. Ahol hiteles művek teremnek, ott a hiteles ember. A hiteles tanár. Aki esendőségében lehet a leginkább példa növendékei számára.
E körülöttünk lévő munkák mindmegannyi őszinte hitvallás, bátor föltárulkozás. Felszólítás a szemlélőnek és kihívás: ember, pillants a lelkembe, azután vedd a bátorságot, hogy a magadéba is félelem nélkül tekints!
Üdvözlet a bátraknak!
Poitinger Andrea: Végtelen párhuzamos monológok
(Fotó: Frank Yvette, Délmagyarország)
Marton Árpád
A művész dolga
A művész dolga ugyanaz.
Verselsz, színészkedsz, szobrot faragsz,
olajfestékkel, temperával
festesz, fekete zongorával
élesztesz néma hangokat –
a láthatatlan dolgokat
hozod elő a napvilágra,
testet adva és megformálva
eszmét, lelket és ideát,
mely munkád nélkül ideát,
e földi létben nem látszódnék.
Holott benne a lehetőség,
mégis, az anyag holt marad,
kiformálatlan, vak salak,
hacsak te át nem lelkesíted,
és benne meg nem testesíted
a lét eleven szellemét.
Márványt faragj, szerezz zenét,
táncolj vagy fess, mind egyre megy:
tudod a titkot, amelyet
tudós nem fejt meg, nincsen ára,
hiszen a művész homlokára
maga a múzsa csókolta,
ezzel száll mennybe, pokolba,
küzdve agyaggal, rímekkel,
csiszolva, javítva, míg nem kell
tökéletesíteni immár többé –
meghalhat. Műve él örökké.