25 éves a Gyermekek Háza

Ahova jó hazamenni

„Azt szeretnénk, ha minden gyerek jól érezné magát. Az első perctől kezdve az a célunk, hogy az iskola olyan hely legyen, ahol mindenki biztonságot, elfogadást kap, és a saját útját járhatja. Egy házikó víziója lebegett az induláskor az alapítók szeme előtt, egy olyan otthoné, ahova mindenkinek jó hazamenni” – mondja megnyitó előadásában több mint háromszáz pedagógus előtt Kókayné Lányi Marietta.

Az iskola 1991-ben kezdte meg működést. „Jó történelmi időben, a rendszerváltás lendületében voltunk, amikor mindenki jobbá, humánusabbá akarta tenni a világot. Így alakítottuk ki az iskolát a magunk útját járva” – eleveníti fel a kezdeteket az intézmény vezetője.

Személyes emléke példáján szemlélteti, hogy elveit tekintve honnan hová jutott: „A Tanítóképző Főiskolán a vizsgán a nagyravágyó békáról tanítottam. Előtte nagyon felkészültem, mindent tudtam, még azt is, hogy mit fognak a kérdéseimre válaszolni a gyerekek. Teljes sikerem volt, csupán egyetlenegy dologra nem emlékszem. Arra, hogy kiket tanítottam. Egyetlen gyermek mosolyát sem tudom felidézni. Később jöttem rá, hogy nem a nagyravágyó békát kell tanítani, hanem a gyereket. A mi feladatunk, hogy személyre szabottan tanítsunk. Nekünk kell igazodnunk a gyerekek sokszínűségéhez, és nem nekik a mi egyszínűségünkhöz. Egész napos iskola is azért lettünk, hogy több időt és energiát tudjunk szánni a személyes kapcsolatokra.”

Az integrált nevelésre 1993-ban biztosított lehetőséget a törvény. Röviddel a jogszabály elfogadása után a Budapesti Tanítóképző Főiskolától, és a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolától kapott felkérést az iskola az integrált nevelés megvalósítására. „Az idők távlatából elmondhatom, hogy először meg voltunk ijedve, hiszen mi olyan iskolarendszerben nőttünk fel, ahol nem nagyon láttunk sérült embereket. Azonban hamar megtapasztaltuk, hogy az az iskolai környezet, amely figyel a gyerekek egyéni sajátosságaira, lehetővé teszi a sérült gyerekek együttnevelését is.”

Lekuporodva a gyerekek mellé

„A tanulás a gyerek dolga. Viszont felelősséget akkor érez a tanulásáért, ha dönthet a tanulási helyzetekről, például arról, hogy könnyebb vagy nehezebb feladatot választ, egyedül vagy párban dolgozik, illetve megtervezheti munkája idejét. Autonóm, döntésképes, döntéseiért felelősséget vállaló gyerekekben gondolkodunk, ami a tőlünk kikerülőknél tetten is érhető.

De magunkról is másképp kellett gondolkodnunk. El kellett lépnünk a tábla mellől, oda kellett kuporodni a gyerekek mellé. El kellett vetnünk a frontális oktatást az esetek nagy részében, hogy differenciáltan, rétegmunkában foglalkozhassunk a gyerekekkel, hogy hagyjuk őket a saját ütemükben tanulni, fejlődni. Változtatnunk kellett a tervezésen: nem tudunk egy évre előre tanmenetet írni, mert a gyerekekhez igazodunk és nem a tananyaghoz.”

A Gyermekek Háza akkreditáltatta tantervét, amelyben sok módszertani ajánlást fogalmaztak meg, és nincs szabályozva az egy-egy készség kialakításához szükséges idő. Rugalmas időkeretekkel dolgoznak, több gyerek többfélét végez egyszerre, differenciált a tanterv, az óravázlat, a tananyag. Az értékelés sem osztályzatokkal, hanem személyre szabottan, szövegesen történik: „Nem tartjuk tisztességesnek, hogy azt mondjuk, fejlődj szépen a saját ütemedben, majd közöljük, hogy kettes. Leírni viszont árnyaltan lehet a teljesítményt. Ehhez kapcsolódik az iskola egyik innovációja, a tanulói önértékelés: a gyerekek harmadik osztálytól magukról írnak, magukat értékelik egy szempontsor szerint.”

Merünk kérdezni egymástól

Amikor az itt tanító tanárok lelkivilágáról kérdezem a konferenciát követően Kókayné Lányi Mariettát, így válaszol: „A Gyermekek Házában folyamatosan örülhetünk, például annak, hogy a kicsi diszlexiás gyereknek sikerült megkülönböztetni a b-t meg a d-t. Rengeteg szeretetet kapunk a gyerekektől, mert közel vagyunk hozzájuk. Minden óránk más és más. Itt nem fordulhat elő, hogy kétszer is ugyanúgy adjuk le az anyagot. Nincs rosszkedvű és kiégett tanárunk, még ha vannak is nehéz pillanatok. A közös gondolkodás mindig segít ezekben a helyzetekben. Alkotó, szabad pedagógusok vagyunk, akik ettől jól érzik magukat.

Aki eljön hozzánk tanítani, az már egy megfogalmazott értékrendhez, kialakított pedagógiai koncepcióhoz csatlakozik. Rengeteg módszertani teendőnk van azokkal az új kollégákkal, akik hagyományos iskolából jönnek hozzánk. Át kell adnunk például a differenciálás sokszínűségét, amit több mint húsz év alatt kitapasztaltunk. Ehhez minden új tanár választ magának egy segítőt, aki a módszertani apróságok elsajátításában támogatja. Ez egy folyamat, amihez hozzátartozik, hogy merünk kérdezni egymástól. Hívjuk egymást hospitálni, nem szégyellünk segítséget kérni. Nincs a zsebünkben a bölcsek köve, de tudunk közösen gondolkodni iskoláról, gyerekről, szülőről, módszerekről, meg tudjuk fogalmazni a pedagógiai értékeket, és ki tudjuk tűzni magunk elé, hogy ezektől nem térhetünk el. Kölcsönös bizalom hatja át a működésünket.”

Páros munka az asztal alatt

A másodikosok matematikaóráján cetlikre írt feladatokat oszt szét Vajna Kinga tanárnő, majd megkéri a csoportokat, becsüljék meg, mennyi ideig tart a feladat megoldása. Más-más időkeretet javasol a Harry Potter, a Hóember és a Pizza csapat. Az átlagos időt megbeszélve a tanárnő odalép egy nagy kerek, fémkeretes órához, és mágnesre erősített piros jelet „ragaszt” a megfelelő mutatóhoz, így messziről látják a csoportok időfelelősei, hány perc van a megoldásra. Majd kihajtja a tábla két szárnyát, amelyen az összes gyerek neve mellett kártya szól a feladatról. Ekkor párok alakulnak, egy csoport elfoglalja a terem végén az erre a munkára fenntartott, összetolt padokat, de olyan gyerek is van, aki éppen egyedül old meg példát a füzetében. Marci, a mozgássérült kisfiú Bencével kerül össze, munkájukhoz megfelelő helyet egy asztalka alatt találnak. Máténak fáj a hasa, a tanárnő megengedi neki, hogy a játékos polcokkal szegélyezett sarokban lefeküdjön a matracra. Aki éhes vagy szomjas, halkan odamehet a komódhoz, és kancsóból vizet önthet a nevével jelölt pohárba, vagy vehet az uborkakarikákkal megrakott tányérról. Közben Szilvi, a Down-szindrómás kislány már kész is a feladatával, mosolyogva megy újabbért. A tanárnő táblagépet vesz elő, az érintőképernyőn állatképrészleteket kell egésszé rendezni. A kislány leül, és önfeledten dolgozni kezd.

„Ebben az osztályban a gyerekek négy csoportban haladnak, és a Down-szindrómás kislánynak csökkentett követelmények szerint külön feladatot adok. Ez, ha belegondolok, ötszörös munkát jelent. Eleinte nagyon sok idő volt a felkészülés, mára azonban, a rutin megszerzése után, könnyebbé vált. Ám megéri, mert minden gyerekhez eljutok, ők pedig a saját szintjükön dolgozhatnak, és sikert élnek át. Minden gyerekkel kapcsolatban gondolkodni kell, függetlenül attól, hogy sajátos nevelési igényű-e, vagy kiugróan tehetséges. Az a feladatom, hogy segítsem, megtaláljam azt a munkaformát, eszközt, amivel haladhat a tanulásban” – avat be bennünket munkamódszerébe Vajna Kinga.

Elfogadó társak

A hetedikesek angolóráját két tanár tartja: Fónad Anita és Csiszár Alíz. Felváltva adják a feladatokat az osztálynak, amely szintén kiemelt figyelmet igényel. Gitta két bottal jár, Anna Asperger-szindrómás, Géza nagyothall, négy osztálytársuk figyelemzavarral küzd, és van egy autista társuk is, ám ő ma hiányzik. „Keress olyan osztálytársat, aki járt külföldön, és beszélgess vele erről” – szól az egyik feladat. A gyerekek felállnak a helyükről, egymáshoz lépnek, többen is útba ejtik Gittát, majd ő is feláll, és az asztallapra támaszkodva keres beszélgetőtársat. Közben Fónad Anita megkérdezi, hallja-e a szöveget Géza, aki bólint. A gyerekek közül legtöbbször Anna jelentkezik, aki, mint egy másik feladathoz szerveződött munkacsoport vezetője, sokat szerepel.

„Ennek az osztálynak Csiszár Alíz az osztályfőnöke, aki örül, hogy sokat tud együtt lenni a gyerekekkel. Nem hiszünk a képességek szerinti csoportbontásban, ezért kéttanáros modellel dolgozunk. Sokat segítenek az iskolában dolgozó gyógypedagógusok, akiktől mindig kérhetek tanácsot, például hogy a hallássérült gyerek esetében mi a legmegfelelőbb módszer az angoltanításban. Az órán a gyerekek nagyon türelmesek egymással, ami annak köszönhető, hogy elő van készítve egy-egy sérüléstípus megjelenése a közösségben. Ezen az órán is teljesen természetes volt, hogy ha a hallássérült Géza nem értett valamit, akkor a mellette ülők rögtön elmondták, miről volt szó.”

Kicsöngetés után nem marad senki az osztályban. A folyosón sorakozó szekrények közül a tanteremhez legközelebbi Gittáé, aki édesapja segítségével öltözik. „Amikor nincs itt a papa, segítenek az osztálytársaim.” Gitta édesapja szerint megvan a gyümölcse a tanítási módszernek: „Nagyon elfogadóak a tanárok és a gyerekek, Gitta évről évre jobban érzi magát az iskolában.”

Gyerekeknek való iskola

Vekerdy Tamás pszichológus a konferencián tartott előadásában Adyt idézve úgy fogalmazott, minden gyermek azt mondja némán vagy szavakban, szeretném, ha szeretnének. Majd Rudolf Steiner három töredék mondatára hívja fel a figyelmet a nevelés folyamatáról: tisztelettel fogadni, szeretetben nevelni, szabadságban elengedni. „A szeretetben nevelést nem lila köd jellemzi, hanem megismerő aktus. A felnőtt ne tekintse magát a világ közepének, amikor a gyerekhez viszonyul, és próbáljon önmagára nézni a gyerek szemével. Ez a hozzáállás az eredményes pedagógiai munkához – mint amilyen a Gyermekek Házában folyik – nélkülözhetetlen. És szabadságban elengedni? Ebbe a rettenetes világba? Amely tele van szexszel, droggal és alkohollal? Igen, ebbe a világba kell szabadon engedni. Mert az a gyerek, aki nagy érzelmi biztonságból érkezik a veszélyek közé, nem lesz drogos, szemben azzal, aki érzelmi nélkülözésben nőtt fel. Vagyis e tekintetben az előző tíz-tizenöt évtől függ minden.”

Miért véli úgy, hogy a Gyermekek Házában nem fenyegeti a tanulókat az a sok veszély, amire előadásában felhívta a figyelmet? – kérdezem Vekerdy Tamást előadása után.

„Jó tanulási helyzetben élvezetet okoz a világ és az ember megismerése, mert egyik sem unalmas. Egy szegedi vizsgálatból tudjuk, hogy a gyerekek nagyon nagy kíváncsisággal érkeznek az  iskolába. Ám ahogy az iskolai élet előrehalad, a kíváncsiságuk csökken, majd zuhanni kezd, végül eltűnik. Mert az iskola nem kielégíti, hanem kiöli a világ és az emberek iránti érdeklődést. Közismert, hogy a negatív érzelmi hangoltság kikapcsol az átélésből, az empátiából, az együttes tevékenységből. Mindahhoz, ami eredményre visz az életben, pozitív hangoltság kell, így természetesen a világ megismeréséhez is.

A Gyermekek Házában jó hangulat, a gyerekek öntevékenységére épülő atmoszféra van. Ugyanaz a feladat ötféle nehézségi fokban választható, és a gyerekek a táblához lépve a mágneses névjegyüket letéve választanak. Vagyis nem a tanár differenciálja őket, hanem ők differenciálják önmagukat. És mi van, ha rosszul választanak? Semmi. Majd legközelebb jobban fognak választani. Élvezettel vesznek részt a kooperatív órán.

Felejthetetlen élményem, hogy a Gyermekek Házába eljött a miniszter, órát látogatott. Bemegy a terembe, ahol a gyerekek több csoportban foglalkoznak Afrikával, például öten az állatokkal, hárman az éghajlattal. Lackó az egyik asztaltól átmegy a másikhoz, hogy kifaggassa Esztit, óriási a jövés-menés, a beszélgetés. Ekkor jön a tévé, hogy felvegye a jeles eseményt. Belép az operatőr, megdöbben. Nincs óra? Ez az óra! Ez? Igen. A tévé operatőre, aki megszokta a magyar iskolát, némaságot várt, pláne, ha a miniszter van jelen. Ehelyett látott egy nyüzsgő, beszélő osztályt, amely örömmel dolgozik.”

A fogyatékkal élők és az ép gyerekek együtt tanulásáról Vekerdy Tamás kifejtette, nem jogos a félelem, hogy a sérültek visszatartanák az egészségeseket a fejlődésben. „Világszerte és a Gyermekek Házában folytatott vizsgálatok is bizonyítják az igazságot: docendo discimus, vagyis tanítva tanulunk. Röpíti a gyerekeket az együttélés, és döbbenetes látni, hogy olyan szolidaritás bontakozik ki a gyerekekben, amilyen a magyar társadalomban ritkaság.”

Mindenki értékes

Sió László oktatáskutatónak négy gyermeke jár ebbe az iskolába. Hogy élik meg, hogy sérült gyerekekkel vannak együtt? – kérdezem őt a konferencia után.

„Ez nekik természetes, semmilyen különlegességet nem jelent. Tudják, hogy figyelmesebbnek kell lenniük hozzájuk, többet kell nekik segíteni. Egy kutató szülő az iskolában felmérést végzett, aminek a végkövetkeztetése az volt, hogy a gyerekek a valamilyen hátránnyal élő osztálytársukkal szemben kiemelkedően empatikusak, míg nem sérült társaikkal hasonlóan viselkednek, mint más gyerekek. Mélyen megérintett, hogy az egyik gyerekem folyamatosan kísérte, öltöztette a segítségre szoruló osztálytársát. De az is szép pillanat volt, amikor a diákolimpián a kerekes székes kisfiú beállt focizni, a székét pedig egy kislány tolta. A társai a legnagyobb természetességgel fogadták, hogy ő is a csapat tagja, passzoltak neki, biztatták.”

Mit mondana annak a szülőnek, aki úgy tartja, azért nem adja gyerekét ebbe az iskolába, mert megviselné a sérült gyerekek látványa, társasága, és meg akarja ettől kímélni? – vetem fel.

„Azt válaszolnám, hogy egyáltalán nincs igaza. A gyerekek elfogadóak, saját gyerekeimen tapasztalom, hogy nem riadnak meg egy Down-szindrómás vagy más sérülés miatt nehézséggel küzdő gyermektől. Elfogadják, hogy kicsit más az arcuk, másként beszélnek, másként járnak, másként lehet velük kapcsolatot teremteni. Ezt a másságot nagyon gyakran kifejezetten értéknek tekintik, és jó, hogy ezt megtapasztalhatják. A gyerekeim jól érzik itt magukat, szeretik ezt a közösséget, értékelik, hogy ők is megkapják a személyre szabott figyelmet, fejlesztést.”

Együttélés és elfogadás

Az előadásokat követően hét szekcióban különböző témákban folyt az eszmecsere a tehetséggondozástól a gyógypedagógusok szerepének megismeréséig. Mi a „Megújuló tanárszerep – Tanárnak lenni a Gyermekek Házában” című szekción vettünk részt, melyen a Gyermekek Háza pedagógusai, Lányi Katalin, Cseh Szilveszter és Péter Katalin meséltek az elveikről.

A tanárszerepben felvállalják a tanítók a nevelési tanácsadást, a családi problémák megoldásában a mediátori teendőket, a szülő-szülő kapcsolat építését. A tanár-tanár kapcsolatot a nyitott ajtó jellemzi, az új kollégákat mentor segíti, együttműködik a tanár és a gyógypedagógus. Napi gyakorlat az együtt gondolkodás, a belső továbbképzés, folyamatosan vannak esetmegbeszélések, kéthetente tartanak tantestületi eszmecserét. A jövő iskoláját jellemzi a bizalomra való képesség, a kreativitás, a problémamegoldás, a motiváltság és az elköteleződés, a kockázatvállalás, az új létrehozásának képessége, a hálózati tanulás és a folyamatos megújulás.

Elmondták, hogy a Gyermekek Házába készülő elsősök már a tanévkezdés előtt közösen kirándulnak a tanítókkal, és tegeződve barátkoznak. A szülő-tanár viszonyt a partnerség, az egyenrangú felek kommunikációja jellemzi, amire példa, hogy a szülő nem az iskola kapujában válik el gyermekétől, hanem a tanteremben, néhány szót váltva a tanítóval.

„Nagyon sok család azért választja az iskolánkat, hogy az ép gyereke megtanulja az együttélést és az elfogadást – mondja Lányi Katalin. – A fogyatékkal élő gyerek szülője pedig azt szeretné, hogy gyermeke, ha felnő, teljes életet éljen, ne sújtsa szegregáció. Nem arról van szó, hogy itt a tehetséges gyerek az értelmi sérült szintjén tanul, hanem az együttműködő kooperatív munkában megtanulják és gyakorolják az elfogadást, segítik egymást. A rétegmunkában pedig mindenki a neki megfelelő anyagot tanulja. Ma már el sem tudom képzelni az iskolai életet és a tanítást sajátos nevelési igényű gyerekek nélkül. Úgy gondolom, ha az embernek van szíve, és miért ne lenne a pedagógusnak, hiszen éppen ezért választotta ezt a pályát, akkor természetesen fakad belőle, amire itt szükség van.”