Abstract
ÖSSZEFOGLALÓ
Sok vád éri a hazai komplex gyógypedagógiai diagnosztikai rendszert, hogy „túldiagnosztizál”, azaz hogy a tanulási zavarral küzdő gyermekek száma irracionálisan magas hazánkban. Nehéz azonban az összevetés, ugyanis nálunk a diagnosztikus és ellátórendszer felépítése több lényeges ponton eltér az OECD-országokétól (Vida, 2014); a különleges bánásmódot igénylő gyermekek körének meghatározása más elveken nyugszik, mint az OECD általános gyakorlata. A hazai diagnosztika színvonalas, és megfelelően megjósolja az iskolai beválást, az azonban bizonytalan, hogy az oktatási rendszer milyen hatékonysággal végzi az integrációt. Az SNI státusz egyre inkább hátrányos megkülönböztetés alapja; míg korábban előnnyel járt a felvételi eljárásokon, ma már sok helyen kizáró ok. Ennek okai változatosak, de köztük van egy nagyon fontos: a sajátos nevelési igényű gyermekek vélt teljesítményével kapcsolatos bizalmatlanság, melynek forrása a tantárgyi mentesítések és megsegítések hibás értelmezéseinek sora. Számos intézmény veszi ki az alapító okiratából a tanulási zavaros gyerekek fogadásának lehetőségét, miután a finanszírozási rendszer egyre kevésbé támogatja többletforrásokkal az integrációt. Sok pedagógusképző intézmény gyakorlóiskolája is elzárkózik a különleges bánásmódot igénylő gyerekek fogadásától. Emellett jogi, financiális, szervezési, módszertani tényezők is megfigyelhetőek abban a komplex folyamatban, melynek során a sajátos nevelési igény – köztük a tanulási zavar – stigmává válhat.
A tanulási zavar azonosítását végző diagnosztikus szakemberek észrevételeinek beépítése alapvető fontosságú lenne a jogszabályalkotás folyamatába, ezzel közelítve egymáshoz a jogi kategóriákat és a szakmai meghatározásokat. Ugyanilyen megkerülhetetlen lenne a pedagógusok észrevételeinek szem előtt tartása, hiszen a gyakorlati munkát – magát az integrációt – ők végzik. Átfogó harmonizációra van szükség szakmai, jogi, költségvetési és minőségbiztosítási elvek érvényesítésével a rendszertervezés és a működtetés szintjén is.
