Trencsényi, László

1979 a Gyermekek Nemzetközi Éve volt. Ezt az Egyesült Nemzetek Szervezete határozta el, s a nyitás politikáját követő Magyarország sem akart lemaradni. Ugyan az 1971-ben – a 68-as nyugati diáklázadások terjedésétől való ijedelemben – sebbel-lobbal összetákolt ifjúsági törvény elnevezését nem cserélték le, az változatlanul a politikailag megnyerendő 18–30 éves korosztály számára hirdetett

Trencsényi László írása, amelyet egyébként vitacikknek szán a szerkesztőség, abból az alaptételből indul ki, hogy az 1985-ös oktatási törvényt követően tág lehetőségek teremtődtek az iskolai, tantestületi autonómia megteremtésére, de pártpolitikai hovatartozástól függetlenül a rendszerváltás óta folyamatosan kísérlet történik ennek a szabadságnak hol nyílt, hol rejtett korlátozására. A szerző meggyőződése, hogy a demokrácia egyik fontos előfeltétele az iskolai közösségek szabad önkifejezése, amelyet oktatáspolitikai, szabályozási eszközökkel egyaránt ösztönözni kell.

Hát persze, hogy! A pedagógusszakmának szép, fontos ünnepe 2005-ben, hogy méltóképp emlékezzék az éppen 120 éve született Domokos Lászlónéra s kereken 90 éve megszületett művére, a magyar Új Iskolára. A magyar pedagógia, a magyar pedagógustársadalom önismeretének, öntudatának, mint a falat kenyérre, oly nagy szüksége van hiteles elődökre a 20. század bonyolult első fél évszázadából (

„…aki poétává lesz Magyarországon” – mondatta a méla Tempefőivel a szerencsétlen Csokonai Vitéz Mihály (akiről kevesen tudják, hogy pedagógusnak is korának legkiválóbbja volt). Vajon mi az oka a keserű mondatnak, amelyet korunk, napjaink jelese (alább elárulom a nevét majd) mondott: „hát akkor inkább visszamegyek költőnek.” Egyelőre annyit, hogy az illető