A hazai neveléstörténeti elemezésekben meglehetősen ritka a nagy pedagógiai gondolkodók világképének olyan szempontú elemzése, mely a korszak uralkodó világképe felől közelíti meg a gondolkodók nevelésről, emberről, a nevelés és az ember viszonyáról alkotott nézeteinek szellemi gyökereit. A tanulmány Comenius életművét, a nevelésről, a gyermeki lélekről vallott felfogását a 17. századi barokk világképének sajátosságaiból értelmezi. A tanulmány érdekesen mutatja be, miként következett a kor „átmenetiségéből” a mély vallásosság emberfelfogásának és a gyermeki autonómia szemléletének szintézise.
