Kronstein Gábor tanulmánya szubjektív hangú történeti és politológiai elemzést ad a magyar társadalom egyik legnagyobb, a közéletet és a magánszférát egyaránt mérgező gondjáról: történelmi sorstragédiáink kibeszéletlenségéről, amely a különböző etnikai, vallási csoportokkal szembeni előítéletek egyik fő táptalaja. Az elmúlt évtizedben sikeres és kevésbé sikeres próbálkozások zajlottak történelmi „ügyeink” tárgyilagos, a történések mélyrétegeit feltáró átgondolására, segítve ezzel az emberek tisztánlátását, az egészséges kollektív emlékezet konszenzusminimumának megteremtését. Úgy tűnik azonban, hogy másfél évtized még mindig kevés a kibeszéléshez, a kollektív és egyéni emlékezet megannyi érzelmi és kognitív feszültségének oldásához. Sokan úgy vélik, mindez szinte lehetetlen, hiszen a tragédiákat átélő emberek s leszármazottaik számára többgenerációnyi idő is kevés ahhoz, hogy tragédiáink sorát végre „békévé oldja” az emlékezés. Miközben el kell fogadnunk, hogy a tragédiákhoz fűződő objektív és konszenzusos viszonyulás kialakítása, a nemzeti közmegegyezés megteremtése hallatlanul nagy feladatot ró az egyénekre és a közösségekre egyaránt, látnunk kell, hogy a társadalmi nyilvánosság előtt zajló folyamatos kibeszélés, a tragédiák történeti, társadalompszichológiai elemzése, a tények értékmentes feltárása hozzásegíthet az emlékezés szubjektív, előítéletes elemeinek fokozatos háttérbe szorulásához, s esély teremtődhet a szorongásoktól és bűntudattól mentes szemlélet és gondolkodásmód kialakulására. Épp Németország e téren tett sikeres lépései adnak reményt arra, hogy egyszer mi magyarok is eljuthatunk az e téren időről időre felcsapó indulatok végleges lecsillapodásához, az áldozatok és leszármazottaik megbékéléséhez, a tragédiák társadalmi, politikai és emberi okainak megértéséhez.
E nem könnyű feladat teljesítése érdekében vállalkoztunk Kronstein Gábor – a folyóirat megszokott tematikájától eltérő – tanulmányának közreadására, amelyet szerkesztési gyakorlatunkhoz híven egy műhelytanulmány követ. Meggyőződésünk, a holokauszt tanítása csak akkor töltheti be igazi történelmi, társadalom-lélektani, valamint nemzeti önismeretre, kollektív emlékezetre szocializáló funkcióját, ha a tanárok megértik és a kognitív síkon túl megérzik azt az összetett üzenetet, amelyet Kronstein Gábor pedagógiai problematikától látszólag távol álló tanulmánya hordoz: ahhoz, hogy az emberek soha többé ne lehessenek akárcsak néma cinkosai embertelen, őrült hatalmak, diktátorok manipulációinak, beszélni, tanítani kell a holokausztról. Az írás e tisztánlátást kívánja elősegíteni.