Abstract
ÖSSZEFOGLALÓ
A tanulmány a magyar nevelői társadalom, ezen belül főként a néptanítók helyzetét elemzi 1919 és 1926 között, a korszak és a téma gazdag irodalmát, sajtóját hasznosítva, rámutatva a levéltári források országos feltárásának hiányára. A Tanácsköztársaság bukása, az ország területi megcsonkítása utáni felelőskeresésben (mikor pedig a legnagyobb szükség lett volna nemzeti összefogásra) nagy hangsúlyt kapott az értelmiség, ezen belül is a pedagógusok szerepe. A 133 nap során kinevezett igazgatókat leváltották, a pedagógusoknak számot kellett adniuk, mit tettek és mit tanítottak a két forradalom alatt. Utasítások születtek a tanítás kötelező, keresztény-nemzeti szellemiségéről. A fehérterror, majd az igazolási eljárások során törvénytelenségek, kegyetlenkedések is előfordultak. Ezek ellen a Szociáldemokrata Párt,
a szakszervezetek és a baloldali sajtó tiltakozott. A tisztogatás irányítója a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban felállított Állandó Fegyelmi Bizottság volt. Kiemelt figyelem fordult a zsidó pedagógusok szerepvállalására, akik szembetűnően nagy számban álltak a két forradalom törekvései mellé, segítették célkitűzéseik gyakorlati megvalósítását. A pedagógusok helyzetét súlyosbította az általános szegénység, munkanélküliség. Szükséges volt az oktatási rendszer olcsóbbá tétele, a nevelés nemzeti jellegének fokozása, a polgárosodást eredményesebben szolgáló oktatás. Ugyanakkor alkalmazkodni kellett az ország új méretéhez, ez – többek között – tanítók elbocsátásával járt, melynek politikai okai is voltak.
Kulcsszavak: Tanácsköztársaság, Horthy-korszak, neveléstörténet, néptanítók, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium