Sosenemsikerül bácsi a páfrány szélén, a kis csónakjában kuporogva tilinkózott.
Sosenemsikerül bácsinak valahogy soha nem sikerült semmi.
– CÍÍÍ-riri CÍÍÍ-riri – mondta a tilinkó nagyon szépen és értelmesen a bogaraknak, ablaküvegnek, meg a páfránynak is természetesen, azok meg hallgatták és hallgatták, és nem bírták abbahagyni.
Nem is nagyon lehetett: Sosenemsikerül bácsi ugyanis MINDIG tilinkózott. Megállás nélkül.
Régebben zongorázni próbált – ekkor még Kovács Hernandez Sümeg volt a neve különben, mármint nem a zongorának, hanem Sosenemsikerül bácsinak –, de a zongora a csónakban nemigen fért el, ha meg igen, akkor rá kellett tenni Sosenemsikerül bácsi bal lábára. Ettől Sosenemsikerül bácsinak a lába háromszorosára dagadt, és sajgott, mint ahogy a szív sajog, hogyha sütire vágyik – szóval a zongorának menni kellett.
– Ez se sikerült – motyogta Kovács Hernandez Sümeg, amikor kilökte a zongorát a páfrány levelére. – Sose nem sikerül semmi.
Pedig a bogarak, és főleg a páfrány szerették a zongoraszót: ha szólt, a páfrány azt képzelte álmosan, hogy kora délután van, meleg tavasz, és ő Párizsban balerina, és az, akit ő nagyon szeret, éppen rámosolyog a színpad mellől.
A bogarak azt képzelték, hogy géppuskás partizánok, és épp felrobbantottak egy vasúti hidat. Örültek neki.
Sosenemsikerül bácsi nem képzelt semmit, mert szomorú volt, mint egy másnapos retek.
Ekkor próbálkozott meg Sosenemsikerül bácsi a tilinkóval – amikor meglátta az újságban, amit néhanapján a lendkerekes strucc dobott le a csónak mellé egy palackpostában, a tilinkót így hirdették:
„ÖN CSÓNAKBAN TARTÓZKODIK? AKKOR EZ A HANGSZER ÖNNEK VALÓ!”
Meg is vette, naná.
És szólt a tilinkó, repült az idő, és rezgett az ablaküveg, és közben azt képzelte, hogy ő madár: fecske, vagy más, a verébalakúak rendjébe tartozó szárnyas, akit akár egy rettentő különleges egyedet egy felhő rejtekében éppen felfedez egy hőlégballonban repkedő madárkutató.
Danászmadárnak nevezte el. Az ablak repesett. Boldog volt. Törhetetlennek érezte magát.
Csakhogy jött a sors, és elkezdett fintorogni: Sosenemsikerül bácsi keze kicsit megremegett, és plömm: a tilinkó kiesett a páfrányra. Pont a zongora, meg a többi hangszer mellé. Merthogy a páfrány nem óceán, csak olykor szeretne az lenni (pláne, ha Sosenemsikerül bácsi még évekkel ezelőtt az újságból rendelt cseh rezonátoros gitárján játszott könnyedebb, de bús dallamokat). Szóval semmi sem süllyedt el, minden hangszer ott hevert a kis csónak mellett, amelyben Sosenemsikerül bácsi (régebben Kovács Hernandez Sümeg) ringatózott a napsütésben.
Sosenemsikerül bácsi nem nyúlt a tilinkó után. Csak bámult maga elé, akár egy kandiscukor, a szívébe pedig kampót szúrt a szomorúság.
– Ez se sikerült. Sose nem sikerül semmi.
A bogarak nem szóltak. Az ablaküveg nem szólt. A páfrány nem szólt.
Csak várták az álmodást.
Illusztráció: Metzing Eszter
