Szilla és Sziló boldogan éldegéltek kicsiny Tündérházikójukban. Esténként együtt nézték a csillagokat ablakukból és hálásan sóhajtottak: – Varázsos az otthonunk, szépséges az életünk, szeretnek minket és mi is szeretjük kertünk lakóit.
Aztán magukban mindketten hozzátették: – Valami mégis hiányzik.
De nem tudtak rájönni, mi az. Szilla sokáig feküdt még nyitott szemmel a sötétben, s mielőtt álomba merült, már tudta a választ.
Azon az éjjelen a kert közelében valaki éppen a világra készülődött.
Egy lány suhant a fák között a holdvilágnál, kiutat keresve az erdő sűrűjéből. Karjában kis csomagot vitt. Aztán megpillantotta a kertet.
A tündérek otthona a sötétben is elragadó látványt nyújtott. A házikó felett szentjánosbogárkák jártak körtáncot, s megvilágították a kunyhó ablakait és ajtaját. A fehér ruhás lány odalopózott és elolvasta a feliratot. Jól ismerte a tündérpárt, sok szépet hallott már róluk a környéken.
Óvatosan letette kis csomagját az ajtó elé. – Vigyázzatok rá, szeressétek őt! – suttogta, és már el is tűnt a sötétben.
Hajnalodott. A felkelő nap előbb rózsaszínűre, majd narancssárgára festette az eget a kert felett. Szilla és Sziló szerettek korán kelni. Élvezettel figyelték, hogy ébredezik a természet. A virágok nagyot nyújtóztak, és lerázva magukról a harmatcseppeket, máris az ég felé emelték fejüket.
A tündérlány szélesre tárta az ajtót és kilépett a szabadba. És akkor megpillantotta a csomagot.
– Sziló! – kiáltott be izgatottan a házba. – Gyere gyorsan!
A tündérfiú kisietett hozzá és együtt néztek tanácstalanul a kis csomagra.
Épp azon tanakodtak, vajon mi lehet benne, amikor hirtelen gőgicsélés hallatszott a takarók közül. Szilla felhajtotta a takaró szélét és egy bájos arcocska mosolygott rá.
– Egy embergyerek! – suttogta döbbenten. – Milyen gyönyörű!
