Olvasási idő: 
7 perc

Trilla – Zenehallgatós mese (részlet)

Írta: Nyulász Viktória


Illusztráció: Dániel András

A hosszúkás tó mentén sűrű fenyőerdő húzódott végig. A víz sötéten, szinte baljósan csillogott.
– Biztos, hogy nem veszélyes erre csatangolnunk? – kérdezte Parlando. A bajuszos úr, aki Tisor ügynökként mutatkozott be, megnyugtatóan ingatta a fejét.
– Velem biztonságban vannak. Úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet - kaján mosolyát a fenyőfák árnyéka rejtett el, Parlando és társai pedig gyanútlanul haladtak mögötte.
Ahogyan egyre messzebb jutottak, mind félelmetesebbé vált a kiruccanás. Minden gally reccsenésére összerezzentek, idegeik pattanásig feszültek. Inventio már éppen indítványozni akarta, hogy térjenek vissza, mert rossz előérzete támadt, amikor hirtelen egy furcsa, hétkarú teremtény emelkedett ki a vízből. Fülsiketítő ordításába beleremegett az erdő.
Az egész villámgyorsan történt. A döbbenet és a tehetetlenség megbénította őket. 
A szörny elragadta Ariettát, aki a legközelebb állt a parthoz, és már el is merült vele a habokban.
Tisor ügynök már árkon-bokron túl volt, mire feleszméltek. A napnál is világosabb volt, hogy az álnok csaló csapdába csalta őket, és amit ekkor éreztek, az még az éjszakánál is sokkal sötétebb volt.
– Kisunokám! – zokogott fel Parlando.
– Az lesz a legokosabb, ha segítséget hozunk. Egyedül itt semmire nem megyünk - vette kézbe az irányítást józanul Brockhaus. – Anti, te maradj itt Parlandóval, amíg mi Inventióval és a mentőcsapattal visszaérünk!
Anti szíve vadul vert. „Még a klasszikus zenét is megpróbálom megismerni és megszeretni, csak szabadulj ki!” – tette meg elhamarkodott ígéretét kétségbeesésében.
Parlando üveges tekintettel meredt maga elé.
– Diabolus in musica!*– mormogta vészjóslóan, keze ökölbe szorult.
– Tessék? - kérdezte ijedten Anti, de az öreg nem válaszolt. Csendben, összeroskadva üldögélt. Mit érdekelte már, hogy nem lesz állása, és hogy Trilla megszökött, amikor legnagyobb kincsét most ragadta el egy fenevad. Gondolatai csakis Arietta körül forogtak. Szeme előtt emlékek sora pergett le, félelmében ezekbe az emlékekbe kapaszkodott.

ZENE: Georges Bizet: Az arles-i lány II. szvit – Intermezzo 

 Neuma vigasztalóan dörgölőzött a lábához. Fura – gondolta Parlando. – A macska egyáltalán nincs lelombozva, pedig az állatok ösztönei sokkal erősebben működnek, mint az emberé. Ahogy ezen mélázott, már fel is tűnt a kis mentőalakulat, Brockhaus-szal az élen. Azonnal elkezdték átkutatni a vizet, de nagyon lassan haladtak. 
– Tűt a szénakazalban – sóhajtott Inventio. – Bárcsak ismernénk jobban ezt a szörnyet, biztosan rájönnénk, mivel lehet előcsalogatni!
– Óriási ötlet, Inventio! Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Gondolkodjunk csak, miért is bujdosott el ez a hetedik modális gyerek? – élénkült fel hirtelen Parlando. – Keserűségében, mert nem tudott beilleszkedni a családba!
– Meg kell őt győzni, hogy ő egy különleges egyéniség!
Lent a mélyben Arietta esze is pont úgy forgott, mint a nagyapjáé. 
Szinte ugyanebben a pillanatban suttogta maga elé: 
– Meg kell győzni, hogy ő egy különleges egyéniség.
A kislány a Lokriszi szörny víz alatti barlangjában kuporgott megkötözve. Amikor a szörny felnyalábolta, ő rémületében elájult. 
A hűvös, nedves levegő térítette magához, a homlokára víz csepegett. Azonnal cikázni kezdtek a gondolatai, és megdöbbenve hallotta, hogy Lokriszi egy kicsit távolabb, a sarokban pityereg. Ezután már pillanatok alatt készen állt a terve. Halkan dúdolni kezdett 
egy különleges dallamot:
– Ti-dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti. 
A szörny, amint meghallotta Arietta hangját, abbahagyta a sírást. Már csak azért is, mert egy fogoly nem veheti észre, hogy ő elhagyatott és gyenge! Erre azonban végképp nem számított: soha, senki nem énekelte neki a saját hangsorát. Mindenki csak fanyalgott és nyavalygott, hogy „jaj, milyen csúnya”, meg hogy „nahát, ez fülsértő”. Sőt, még apja is - aki foglalkozását tekintve király volt – így vélekedett a hangjáról: „Fülségsértés!”
A kislány csak énekelt és énekelt. A bestia meghatódva húzódott hozzá közelebb és szó nélkül kikötözte.
– Te nem viszolyogsz tőlem? Nem utálsz?
– Dehogyis. Miért utálnálak? – szedte össze magát Arietta. Az igazság az volt, hogy még mindig remegtek a lábai. Nem olyan könnyű dolog megnyugodni, ha elrabolják az embert. De ahogy megszabadult a kötelektől, azonnal tudta, hogy már nem kell aggódnia. 
– Kedves Lokriszi, te egy különleges egyéniség vagy! Más, mint a többiek. De gondolj csak bele, milyen unalmas lenne, ha mindannyian egyformák lennénk! 
Lokriszi csak pislogott. Ez a kislány a szívéből beszélt! Miért ne próbálhatna meg visszatérni? Amúgy is, rettenetesen utálta már ezt az ijesztegetősdit. Valójában igen szelíd lelke volt. 
– Mi lesz, ha megint kiközösítenek? Tudod, nekem születésem óta kvintszűkületem van... – bizonytalanodott el.
– Biztosan találsz magadnak barátot, aki megérti, hogy kvintszűkületed van, sőt, lehet, hogy másnak is van, csak eddig eltitkolta mindenki elől! 
– Úgy gondolod? – kérdezte szomorúan Lokriszi. – Nekem még sosem volt barátom – lógatta az orrát mélabúsan.
– Tudod, mit? Leszek én az első barátod! Igaz, hogy nekem tovább kell mennem Nagyapóval, felkutatni Trillát, de majd levelezünk, jó? És amint tudlak, újra meglátogatlak.
Arietta tényleg kezdte megkedvelni ezt a bús szívű behemótot.
– Komolyan mondod? – vidult fel Lokriszi. – Még sosem kaptam levelet.
Fülig érő szájjal ábrándozott arról, ahogyan majd átveszi a postástól Arietta levelét. Hogy fognak csodálkozni az emberek! Biztosan megszeretik végre, ha megtudják, hogy egy ilyen kedves kislány a barátjának fogadta.
Elindult Ariettával a part felé. Egyszer csak énekhangot hallottak. Még ilyet! 
– Hiszen ez egy egész kórus! – kiáltott fel meglepve Lokriszi.

ZENE: Kodály Zoltán: Akik mindig elkésnek

Modál király keblére ölelte a partra ért fiát. Már régóta várta ezt a találkozást.
– Soha sem késő újrakezdeni, drága Lokrikám!
Lokriszi a meghatottságtól szólni sem tudott. Parlando pedig boldogan szorongatta megkerült unokáját. 
– Azt hittem, már sosem enyhül meg az éneklésünkre ez a… fenevad. Ámbár, nem is néz ki olyan félelmetesnek – mosolyodott el, ahogy a megilletődött „szörnyre″ pillantott.
– Az éneklésetekre?! Az én dúdolásom engesztelte ki! – mesélte felszabadulva Arietta. – A saját, „szomorú″ hangsorával békítettem meg. 
– Nahát! – vonta fel a szemöldökét az idős mester. – Én is pont azt sütöttem ki, hogy egy olyan dallal győzöm meg, amiben ő is szerepel. Látszik, hogy az én unokám vagy! – mondta büszkén Parlando.  
Modál király nem győzött hálálkodni nekik.
– Lám, a messze földön híres vitézek nem tudták visszahozni a fiamat, de ennek a bátor kislánynak sikerült. Legyetek a vendégeim! Hét hangnemre szóló vigasságot csapunk!

* Diabolus in musica – (lat.) „ördög a zenében″: a tritonus (szűk kvint/bő kvart) csúfneve (Böhm: Zenei műszótár)