Másnap hajnalban arra járt egy asszony, aki gombászni ment a faluból az erdőre a fiával.
– Nézze csak, édesanyám, milyen óriási gomba nőtt ott! – kiabált a gyerek.
– Nem gomba az – felelte az asszony –, hanem egy hasadt teknő.
– Ha kirepedt teknő, akkor nézzük meg, édesanyám, hátha lehet még mosni benne.
– Nem vetnek ki az emberek olyan teknőt – válaszolta az asszony –, amiben még mosni lehet. Bizonyosan hasadt az, elfolyik belőle a víz. (…)
– Sír a teknő, édesanyám! Forduljunk vissza az úton!
Ám az asszony csak nem akart. Ekkor egy tollas bagoly repült el felette, és úgy megijedt, hogy kiejtette a kötényéből az összes gombát.
– Nem teknő az, fiam, hanem sírdomb! Segítsél nekem összeszedni a gombát!
A fiú lehajolt, ám a gombák mind belegurultak egy kék vizű tócsába.
– Sírdogál a teknő, édesanyám!
Az asszony látta, hogy a gombái mind tiszta kékek lettek. Megfordult, visszament a fiával a dombocskáig. Odaléptek a teknőhöz, megfordították. Hát uramfia, egy csodálatosan szép lányka ült abban! (…)
– Hát te meg miféle árokparti teremtmény vagy? – kérdezte az asszony, és kiszakajtotta a gyereket a teknőből. Aztán a fiú is magához ölelte, és úgy találta, ilyen szépet ő még sose látott. Kibélelték ügyesen a teknőt, belefektették a lánykát, és hazavitték a faluba megmutatni.
Az apa otthon kérdezte, leltek-e gombát. Erre megmutatták, hogy gombát ugyan nem leltek, de találtak egy gyönyörűséges kislányt. Olyan szép, amilyet hetedhét faluban se láttak soha errefelé. Az apa nagyon megörült, megcsókolta az erdei kislányt, és reggelig ringatta az ágya mellett.
– Te vagy a mi gyermekünk – mondta neki az apa meg az anya reggel, és a kislány szeméből nem peregtek már égszínkék könnycseppek.
– Te vagy az én testvérem – mondta neki a fiú, mire a kislány nagy bagolyszemeket meresztett rá, és szépséges erdei hangokat hallatott.
Aznap este a sovány erdőjáró ember meg az asszony egy halom elhajigált gombára talált az úton. Kékek voltak azok a gombák, de nem volt bennük féreg. Jól megmosták, megették mindet, és holdfényeset, kanyargósat álmodtak. Mosolyogva aludtak a fűben, akárcsak odaát a faluban a csodaszép lánygyermek a teknőben. Nézték őket a csillagok, és sütöttek le mindannyiukra egyforma ragyogással, tudva, hogy minden jól van, mert az emberi sorsok rajzolata épp úgy köti össze egymással a földi lelkeket, mint a csillagokat a láthatatlan égi ösvények.
Aki azokon járni tud, mindent lát. Tudtátok?
Megjelent: Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt (részletek). Móra Kiadó, 2015. Illusztrátor: Makhult Gabriella
