Olvasási idő: 
6 perc

Tóbiás biciklizik

Tóbiás és Balambér kalandjai (részlet)

Tóbiás, a kutyakölyök nagyon szerette a barátait. Szeretett velük játszani, szeretett velük szaladgálni, szeretett velük beszélgetni, és azt is nagyon szerette, mikor csak ültek a tóparton, és csendben nézegették, milyen formájúak a felhők az égen. Tóbiásnak két barátja is volt: Egon, a béka és Léna, az egérke. Egonnal már óvodás koruk óta ismerték egymást, Léna pedig nem olyan régen költözött a Városba a családjával, és azóta ugyanabban az utcában laknak, mint Tóbiásék, a Tulipán utcában. (…)
Tóbiás ezen a szép napon éppen azt tervezte, hogy elmegy a parkba biciklizni a barátaival. Odasettenkedett Édesanyjához, aki éppen a konyhában mosogatta az edényeket:
– Édesanyám! Olyan szép idő van, süt a nap, kék az ég! Ez a délután pont arra való, hogy biciklizzek egy nagyot Egonnal és Lénával a parkban!
Édesanyja mosolyogva nézett Tóbiásra:
– Rendben van, Kölyköcském! Elmehetsz biciklizni a barátaiddal, ha…
– Ha…? – kérdezte Tóbiás gyanakodva, mert tudta, hogy nem mindig végződnek jól azok a mondatok, amik úgy kezdődnek, hogy „ha”.
– Ha elpakoltátok a szoba közepéről azt a rengeteg építőkockát, amivel délelőtt játszottatok.
– De azt nem is én pakoltam szét, hanem Balambér! – vakkantott sértődötten Tóbiás. Balambér Tóbiás kisöccse volt. Az már igaz, hogy Tóbiás is elég kicsike kölyökkutya volt, de Balambér még nála is kisebb. És Balambér még óvodás volt – Tóbiás pedig már iskolába járt.  Balambér nagyon szeretett játszani az építőkockákkal – és nagyon nem szerette elpakolni őket. 
– Tóbiás… – mondta az Édesanyja – Te is játszottál az építőkockákkal. Legyél példamutató nagy testvér, és segíts Balambérnak a pakolásban.
– Nem bánom, segítek… – mormogta az orra alá Tóbiás, és már futott is rendet rakni. (…) – Édesanyám! Készen vagyok! Most már mehetek? – csóválta a farkát izgatottan Tóbiás.
– Mehetsz, Kölyköcském! De ne feledd, csak a bicikliúton menj, és a zebránál mindig szállj le a bicikliről! És lassan menj! És vigyázz magadra! – intette Tóbiást az Édesanyja, de Tóbiás már futott is ki a kertbe, felpattant kis zöld biciklijére, és száguldott a park felé, ahol már várták a barátai: Egon, a béka, és Léna, az egérke.
A Tulipán utcában, ahol Tóbiásék laktak, szerencsére éppen volt bicikliút, Tóbiás tehát biztonságosan kerekezhetett. A Tulipán utca után a Szamóca tér következett, itt azonban már nem folytatódott a bicikliút, itt csak járda volt, amin a gyalogosok közlekedtek. 
Tóbiás jól emlékezett arra, mit tanított neki 
az Édesanyja: „A járdán nem szabad biciklizni! Ha véget ér a bicikliút, és kiérsz a Szamóca térre, mindig szállj le szépen a biciklidről, Kölyköcském. A járdán csak tolni szabad a biciklit!”. (…) A Szamóca tér közepén, egy padon ott ült már Egon és Léna. Biciklijüket a padnak támasztották, és Tóbiást várták. Tóbiás már messziről integetett feléjük:
– Szervusztok, barátaim! Jövök már, jövök már!
Ám ebben a pillanatban valami villámgyorsan elsuhant Tóbiás mellett, aki ijedtében majdnem elesett – biciklistől-mindenestől. Roland volt az, a rókafiú, vadonatúj tűzvörös biciklijén. Roland volt a legrendetlenebb kisállat az egész Városban. Sohasem viselkedett illedelmesen, hangosan beszélt, és csúfolta a kisebbeket. Tóbiás arra gondolt, hogy ha egy szép napon már nem kis kutyakölyök lesz, hanem okos nagykutya, bizony egyszer jól megugatja majd ezt a szemtelen Rolandot… Roland most sem tartotta be a szabályokat. Ahelyett, hogy leszállt volna a biciklijéről, ahogy azt kell, a járdán száguldozott, hatalmas sebességgel. A járókelők riadtan ugrottak el előle, és ezen Roland, a rókafiú jót nevetett. 
Tóbiás eközben odaért a padhoz, ahol barátai vártak rá.
– Aztaaaaa! Micsoda klassz új biciklije van Rolandnak! – ámuldozott Egon, a béka. – Igazán gyorsan lehet vele hajtani, mint a villám! Vrmmmm-vrmmm!
– Ja persze, mint a villám – dohogott Léna, az egérke, és megigazította szemüvegét, ami kicsit félrecsúszott az orrán. – Aztán a nagy száguldozásból egyszer baj ne legyen! Még a végén nekimegy valaminek vagy valakinek, mint a villám… Hadd lássa az egész város, hogy neki van a legmenőbb biciklije, chhh….
– Igazából szerintem Arankának akar 
tetszeni… – motyogta az orra alatt Tóbiás. A szomszéd padon ott sütkérezett Aranka, a cicalány. Ő volt a legeslegszebb cicalány az egész Városban. De talán az egész világon is! A bundácskája hófehér volt, a szeme pedig sötétkék. És valóban! Roland, a rókafiú éppen a körül a pad körül száguldozott vadonatúj tűzvörös biciklijével, amin Aranka sütkérezett. 
– Na és akkor mi van? – kérdezte Léna, az egérke. – Pont egymáshoz valók; ez a rendetlen rókafiú és ez a beképzelt cicalány. Chhhh…. Semmi közünk hozzá.
– Hát, akkor az van… – kezdte Egon, 
a béka – az van, az vaaaaan, hogy Tóbiás 
féltékeny.
– Mi? – vakkantott Tóbiás, és a feje búbjáig elpirult.
– Tóbiááás szerelmeeees, Tóbiááás szerelmeeees! – kurjantgatott Egon, és körbeugrálta a padot. Léna először megrökönyödve bámult az ugrándozó békára, de aztán átragadt rá is a huncutság, és Egonnal együtt szabályos indiántáncot jártak a pad körül:
– Tóbiááááás szerelmeeeeees, Tóbiááááás szerelmeeeees! 
Szegény Tóbiás feje már olyan vörös volt, mint egy szép, érett paradicsom. 
– No, menjünk már, hiszen a parkba indultunk biciklizni, vagy nem? – és fejét lehajtva gyorsan odébb tolta biciklijét. (…)
 

Tóbiás és Balambér kalandjai (részlet, Tudatos Közlekedők Egyesülete)