Szilvásvárad, ami nem is szilvás, hanem inkább pisztrángos

– Én nem is szeretem a szilvát – jelentette ki Teó.

– Most komolyan lekvárt enni megyünk? – kérdezte Rozi. – Ez a noszvaji házi lekvár tényleg mennyei volt a reggelinél, tehát nem is kell elindulnunk.

– Én inkább maradok Páfránnyal, és punktum. Különben is kell még egy pár pecsét a következő ajándékhoz a pontgyűjtő füzetembe – durcázott Zsuzska is.

– Hát, akkor kénytelenek leszünk apával kettesben kisvasutazni – kacsintott Tilda Tódorra.

– Én csak megnézném, hogy hol lakott az az ősember – folytatta apa is, és kényelmes cipőt húzott.

Pár perc múlva természetesen mindenki az autóban ült, és a család már robogott is Szilvásvárad felé.

– Pfúj, ez egy undi hely lehet, biztos bél lóg mindenhol – olvasta fel az egyik táblát Rozi, amin az állt, hogy Bélapátfalva.

– Vagy az is lehet, hogy itt csak Bélák laknak – gondolta tovább Zsuzska.

– Hát, az elég furcsa lenne, ha csak Bélák élhetnének itt. Valójában nagyon régen, már az 1200-as években építettek ide egy templomot, ami ma is áll. Képzeljétek, IV. Béla királyék itt vívtak meg a tatárokkal – mesélte Tódor. De nem mondhatta tovább, mert Rozi egy újabb táblát szúrt ki.

– Huhu, arra van a Balaton. Én inkább oda mennék! Kanyarodjunk arrafelé! – sikította boldogan.

– Kicsim, bármilyen furcsa, az nem a tavat jelöli, hanem egy település neve. A tó innen jó messze van. Mocsaras rész volt ez is valamikor, onnan kapta a nevét, nincs köze a Balcsihoz, ahol annyit fürödtetek nyáron − magyarázta anya.

Míg megérkeztek Szilvásváradra, csak úgy repkedtek a kérdések. Szerencsére ripsz-ropsz megváltották a jegyüket a kisvasútra, és már fenn is csücsültünk az egyik zöld és sárga kocsiban.

Én nagyon izgatott voltam, mert még sohasem erdeivasutaztam. Na, jó, nektek elárulom, hogy egyáltalán, semmilyen vonattal nem mentem még, így nem tudom, hogy a többi milyen, de ez nagyon jó. Gyönyörű helyeken zakatol végig, és pont annyira megy csak gyorsan, hogy mindent jól meg tudjak nézni. Imádom!

Miután a végállomáson leszálltunk, továbbsétáltunk az Ősember-barlangig. Az Archeopark programjaira nem jelentkeztünk előre, de szerencsére egy csoporthoz csatlakozhattunk,  így kipróbálhattuk, hogyan kell tüzet csinálni úgy, ha két követ pattintunk össze, és még egy-egy kőbaltát is készítettek a gyerekek.

Engem teljesen elvarázsolt a Fátyol-vízesés, ami olyan, mintha tündérek varázsolták volna oda, vagy legalábbis mintha a vízpára az ő fátyluk lenne. Megszámoltuk, én is megugattam: tizennyolc lépcsőfokon folyik le a víz, ezért hívják vízesésnek ezt a mesés látványt.

Mondani sem kell, kivel volt egyedül gond útközben, ugye? Naná, hogy Nasival. Kicsit lejjebb sétálva, a pisztrángos tavaknál egyszerűen nem lehetett bírni vele. A sebes pisztráng ezen a környéken őshonos fajta, ez az éhenkórász macska megpróbálta a kis tavakból, a pisztrángoviból kihalászni azokat a szerencsétleneket… Hogy kicsit lecsillapodjon – meg amúgy is mindenki megéhezett a nagy túrától, kopogott a szemünk az éhségtől –, a völgyben egy hangulatos étteremben végre jól beebédeltünk. El kell ismerni, hogy ha a hasáról van szó, Nasi nem téved, szerintem aki nem kóstolja meg a sült pisztrángot, az egy nagy mafla!

Én ugyan mozdulni sem tudtam, de a gyerekekbe valami kimeríthetetlen elemet szereltek. Pláne, ha meglátnak egy kalandparkot! Azt aztán nem lehet kihagyni, főleg, ha ilyen klassz, mint a Kalanderdő Kalandparkban! Ilyenkor sosem fáradtak, nem fáj a lábuk, és nem nyafognak, csak boldogan másznak, csimpaszkodnak, lógnak, és teljesítik az akadálypályákat. A lányokat nem lehetett volna elhozni innen (és amúgy sehonnan) anélkül, hogy megsimogatnák a vadasparkban az állatokat.

Végül már annyira kipurcant a csapat, hogy a 20 méter magas Millenniumi kilátóig autóval mentünk fel, így csak az utolsó szakaszon kellett még egy meredek részt megmászni, hogy a 625 méter magas Kalapat-hegy tetejéről nézhessünk szét.

– Ez itt a Bükk-hegység – mutatott körbe anya. – Ott voltunk lenn, a Szalajka-völgyben, de ha elnéztek arra távolba, az ott már Szlovákia, azok a hegycsúcsok pedig a Magas-Tátra részei.

Hazafelé egy férfit pillantottunk meg, aki épp megállította a forgalmat, hogy egy csomó gyönyörű ló át tudjon haladni az úton. Nagyon izmos, rövid nyakú, nagy fülű szürke és pej lovak mentek át előttünk, mindegyik felnőtt állat mellett ott ügetett egy-egy kiscsikó is.

– Ezek a lipicai lovak. Messze földön híresek, mert okosak, könnyen tanulnak és szófogadóak, ezért kiváló fogatlovak. Legközelebb úgy jövünk, hogy bérlünk itt egy biciklit, és nemcsak a völgyet járjuk be, hanem a lipicai ménest is megnézzük, ígérem nektek – mondta Tódor, amikor elvonultak a gyönyörű lovak, és ráfordulhatott a szálloda felé vezető útra.

Nem sokkal később halk, de kicsit ideges hangok hallatszottak hátulról.

– Ajjjaj.

– Meg kéne állnunk.

– Szerintem is.

– Most már elég sürgős lenne.

– Apaaaaaaaaaaaaa, hallod? Pisilni kell!!!! – kiabálták már hárman, így Tódor nem tehetett mást, az első biztonságos helyen lehúzódott. Teó kedvenc szórakozása volt lepisilni az autó kerekeit ilyenkor, de a lányok kerestek egy bokrot, ami mögé elbújhatnak. Ha nem ezt teszik, akkor nem is látták volna meg, hogy pár lépéssel arrébb pont le lehet pillantani egy nagy rétre, ahol vidáman nyargalásznak a lipicai lovak.

– Miről meséljek ma este? – kérdezte anya fürdés után a kimerült csapattól.

– Az őőőőősemberekrőőőőől! – kiáltották kórusban. – Szeretnénk újra hallani, hogyan is éltek ott.

– Na jó, legyen – egyezett bele Tilda, és nekilátott:

„A barlangról, ahol ma jártunk, sokáig nem tudták, hogy valaha ősemberek lakása volt. Azért is lett a neve Istállóskő, mert állatokat tartottak itt, ezer disznó is elfért benne. De egyszer egy bácsinak gyanús lett, hogy talán nem csak nagyon réginek látszó edénydarabokat lehet ott találni, ezért a régészek ásni kezdtek, és meg is találták egy ősgyerek csontját, majd egy tűzhelyet, amin az ősemberek főztek, aztán kagylóból készült ékszereket. Valójában sokáig éltek ott emberek, tehát különböző korszakokból maradtak fenn tárgyak, de előkerültek csontjai gyapjas mamutnak és barlangi oroszlánnak, valamint hiénának, ősbölénynek is. A barlangi medve csontjából készült síppal öt hangot lehet megszólaltatni. Azzal már elég jó dallamokat játszhattak. Vajon mi lehetett a legnagyobb sláger az ősembereknél? A Darabokra tépted a prémem?”

– Hihi, az lehetett. Ha ősember lennék, és barlangban élnék, akkor is te lennél az anyukám, mert biztosan te sütnéd a legfinomabb őstuloksültet. Bogyómártással. Csak a kardfogú tigristől félnék kicsit – motyogta félálomban Zsuzska, de Tódor betakarta, megsimogatta a fejét, és a fülébe súgta:

– A te apukád lenne a legnagyobb ősvadász, és én tuti biztos megvédenélek benneteket.

Részlet: Csapody Kinga: Utazik a család - Irány Eger!
Illusztráció: Szalma Edit (Manó Könyvek, 2017)