Rossz idők jártak a Sirokkóra, a csodás háromárbócos vitorlásra. Ragyogott a nap, szikrázott az ég, sehol egy felhő, a levegő friss, a tenger kellemes ...
Na jó, ez annyira nem is hangzik rosszul, csakhogy szélcsend volt! De akkora, hogy tollpihe sem rezdült. És mindez már hetedik napja! A Sirokkó fonnyadt vitorlákkal rostokolt a tenger kellős közepén.
Persze amíg Blizzard kapitány bosszúsan morgott a bajusza alatt, hogy nem halad előre a szállítmány, a legénység nem volt annyira elkeseredve. Már minden munkát kétszer is elvégeztek, így nem volt hova kapkodni. Ráérősen ébredeztek, csak semmi sietség! Megfontoltan készülődtek a reggeli tornához, amit ezúttal az alamuszi Habub vezényelt. Nem csoda, hogy a bevezető légzőgyakorlatból egy közös ásítás lett:
– Beszívni, egy, kettő, hááááááááááá – vezényelte hatalmasra tátott szájjal, az ásítás pedig köztudomásúlag ragadós, így a vele szemben álló többiek is kiakadt állkapoccsal szívták be a sós tengeri levegőt. Majd kipukkadtak, mire végre érkezett a vezényszó:
– Kifúúúúú… –
Na de ekkor váratlan dolog történt! Hirtelen úgy megbillent a hajó, mint amikor orkán tépi a vitorlákat. Meghökkent a csapat, hogy ilyen jól sikerült a kilégzés. A jelenség pedig nem maradt annyiban! Egyszer a zászló csapkodott, majd leszakadt a helyéről, aztán az orrvitorla kezdett furcsa táncba, utána a főárbóc vitorlái kerültek sorra. Söpört a szél fel-alá a fedélzeten, dűtött-borított.
– Talán akar tőlünk valamit a forgószél! – kiáltotta Blizzard kapitány torkaszakadtából, hogy túlharsogja a süvítést. – Kapjuk el, mi-
előtt összetöri a hajót!
Nem kellett kétszer mondani. Misztrál kézbe kapott egy jó erős hordót, és Nemere segítségével feltartották magasra. Kossava és Bóra egy-egy evezőlapáttal kergette a szelet, Burán és Ghibli pálmalegyezőkkel terelgették. Kis ideig eltartott, de végül csak sikerült a hordóba terelni a forgószelet. Chinook rácsapta a hordó tetejét, és jól beszorította. A forgószél ott dühöngött a hordóban, csak úgy recsegtek a dongák.
– Hallod-e, te Forgószél! A szóból hamarabb értünk! Miért rontottál ránk? – kérdezte Blizzard kapitány a kelepcébe csalt szelet.
– Tornádó vagyok és minden hajót összetörök – zörögte az vissza. – Egy vitorláshajó elvitte a szélforgómat, amit még atyai dédnagyapámtól, az öreg Harmattántól kaptam kis szellő koromban.
– Itt hiába keresed, nem mi vettük el!
– Minden hajót összetörök – fenyegetőzött tovább Tornádó a hordóból. Már alig tartották az abroncsok.
– Le kellene csillapítani valamivel! Ha sokat várunk, még kiszabadul itt nekünk!
– Szerintem készítsünk neki egy új szélforgót. Attól talán megnyugszik – javasolta Számum, a legénység legbölcsebb tagja. Az ötlet mindenkinek tetszett, a kapitány pedig a hajó mókamesteréhez fordult:
– Most rajtad a sor, Biso! Vedd elő a hajtogatótudományodat!
Bisót nem kellett kétszer kérni. Egy tucat különböző színű, csillogó fémfóliát vett elő, és pillanatok alatt csodálatos, tizenkét ágú szélforgót hajtogatott. A legénység áradozott: fantasztikus, elbűvölő, zseniális! Most már csak a szelet kellett jobb belátásra bírni. Blizzard kapitány – kezében a szélforgóval – a dübörögve táncoló hordó mellé térdelt.
– Idehallgass, Tornádó! Jól jegyezd meg, hogy mi a Sirokkó legénysége vagyunk, akikkel nem lehet kukoricázni! De lásd, hogy kikkel van dolgod, én, a hajó kapitánya megígérem, hogy ha befejezed a tombolást, és elcsendesülsz, megkapod, amire vágysz!
Nem tudni, vajon az ajánlat hatott, vagy a rúgkapálásban fáradt el a csapdába zárt szél, de a zörömbölés lassan lecsendesült. Szelíden fütyült ki a dugó helyén:
– Na jó, rendben. De ha átversz, örökre elbúcsúzhatsz a hajódtól!
A kapitány intett Chinooknak, hogy felnyithatja a hordót. Ahogyan a szél kiszökkent, megpördült a szélforgó. Tündöklő színekkel szórta a szikrázó nap fényét.
– Hát ez tényleg csodás! – sóhajtotta a szél. Került körülötte egyet-kettőt, és látszott, hogy teljesen megenyhült. – Ez tényleg az enyém?
– Csak ha megígéred, hogy többé nem rontasz rá ész nélkül a védtelen vitorlásokra! – válaszolta a Kapitány.
A tornádó teljesen megenyhült.
– Mindig számíthattok rám! – mondta, és örömében úgy megszelídült, hogy el is tűnt, mint egy sóhaj. A Sirokkó abbahagyta táncát a horgonyláncon, a víz kisimult, és a szélcsend ott folytatódott, ahol abbamaradt. „Lehet, hogy nem azt kellett volna kérni, hogy elhallgasson, hanem azt, hogy fújja inkább a vitorlákat... – tűnődött magában Blizzard.
A hosszas csendet végül Habub törte meg.
– A légzőgyakorlat megvolt, akkor most magastartás, térdhajlítás, egy, kettő, háááááá...
Illusztráció: Dániel andrás