Pettson beleütötte a tojásokat egy tálba.
– Na, most pedig szükségünk van még tejre meg cukorra meg egy kis sóra meg vajra meg lisztre – sorolta, majd mindent kipakolt az éléskamrából. Lisztet azonban nem talált.
– Hol lehet a liszt? Te etted meg, Findusz? – kiáltott ki a kamrából.
– Soha életemben nem ettem még lisztet – válaszolta Findusz sértődötten.
– Akkor biztosan én voltam az – motyogta az öreg, és elgondolkodva vakargatta az orrát.
Aztán még háromszor átkutatta a kamrát, a tűzhelyet, a ruhásszekrényt meg a felnyitható padot a konyhában, lisztet azonban sehol nem talált.
Pettson fogta a biciklit, és éppen útnak indult volna, amikor észrevette, hogy a hátsó kerék lapos.
– Hát ez meg micsoda? Te haraptál lyukat a gumiba, Findusz? – morogta enyhe rosszkedvvel a hangjában.
– Igazán nem szokásom gumikba lyukat harapdálni – orrolt meg a kandúr.
– Akkor bizonyára én voltam az – dörmögte gondterhelt képpel az öreg, és közben a fülét húzogatta.
– Na, nem baj, ezen könnyen segíthetünk. Maradj csak nyugodtan, hozok néhány szerszámot a műhelyből, befoltozom a gumit, aztán pedig elmegyek, és veszek lisztet, hogy folytathassuk a tortasütést.
A kandúrnak azonban esze ágában sem volt várakozni, hanem inkább előrefutott a barkácsműhelyhez.
Amikor Pettson be akart menni a műhelybe, kiderült, hogy a kulcs eltűnt, és az ajtót nem lehet kinyitni.
– Mit jelentsen ez? – siránkozott az öreg. – Hiszen ezt az ajtót sosem szoktuk bezárni. Te hánytad el a kulcsot, Findusz?
– Igazán nem szokásom kulcsokat elhányni – válaszolta a kandúr vérig sértődve.
– Akkor biztosan én voltam az. Hiszen ez szörnyű! – töprengett az öreg, és közben a szemét dörzsölgette. A biztonság kedvéért bekukucskált az ablakon. Aztán még egyszer megpróbálta kinyitni az ajtót, de az továbbra sem engedelmeskedett.
Ekkor Findusz füttyentett egyet a kútról, és lefelé mutogatott. Az öreg Pettson odasietett.
– Nézd csak, a mindenségit, hiszen ott a kulcs a víz legalján. Vajon hogy került oda? És hogy fogom onnan kiszedni? – Jó ideig gondolkodott, és közben az állát vakargatta. Aztán egyszer csak nagyot ugrott, amikor rájött, mi a teendő:
– Tudom már! Ha egy hosszú fadarabra kampót erősítek, akkor azzal valószínűleg ki tudom halászni a kulcsot. Van egy hosszú fadarabod, Findusz?
– Soha nem volt még hosszú fadarabom – felelte a kandúr, és nem tudta, hogy megsértődjön-e.
– Akkor hát biztos nekem van valahol – tűnődött az öreg, miközben a kalapját piszkálgatta. – Maradj csak, mindjárt kerítek egyet! Akkor aztán kihalászom a kulcsot, bemegyünk a műhelybe, kiveszem a szerszámokat, megjavítom a biciklit, és elmegyek lisztet venni, hogy folytathassuk a tortasütést!
A kandúrnak azonban esze ágában sem volt várakozni, hanem inkább előrefutott, és elkezdett keresni egy alkalmasnak tűnő botot.
Sven Nordqvist: A kandúr szülinapi tortája (részlet; General Press, 2012).
Fordította: Csépányi Zsuzsanna
