Tamás Zsuzsa évek óta ír felnőtteknek és gyerekeknek úgy, hogy sosem engedi el egyik mellől a másikat. Hogyan lehet egyszerre mindenkinek írni? Hogyan válik az alkotás csönddé? Többek között ezekre válaszol Szekeres Nikinek az írónő.
Mikor kezdtél el meséket írni, és mindig gyerekeknek írtál?
Az első verses mesémet 2007-ben írtam. Holdfénylány és Szomorúmadár története szinte kiszakadt belőlem. Utána még írtam néhány verses mesét (egyre vidámabbakat, szerencsére), de úgy éreztem, nem az lesz az én utam, ha ezekből írok egy tucatnyit, és azokat rendezem kötetbe. Kerestem a módját, hogy a meglévő – nagyon különböző formájú és
hangulatú – verses mesék megtalálják az utat egymáshoz, és végül hosszú-hosszú érlelés után leültem megírni a Macskakirálylány című könyvemet, amely önmagában is egy mese, de benne vannak a korábbi verses mesék is, méghozzá a szereplőim szájából. Egyébként nem, nem mindig gyerekeknek írtam és írok: a verseim felnőtteknek szólnak, és tulajdonképpen bizonyos meséim is felnőtt fájdalmakat fogalmaznak meg, csak mesei köntösbe öltöztetve.
Hogyan találtad ki Lencsi figuráját?
A Lencsi és az Égigérő című mesém részben igaz történet: Égigérő, a hatalmas mogyorófa valóban létezik, és sajnos a miatta-körülötte gerjedt indulatok is valósak. Lencsi viszont kitalált szereplő: a hatéves kislányomból és a saját jobbik énemből gyúrtam össze. Ezt úgy értem, hogy az a „szuperhősös” mesebeli megoldás, amellyel elsimítja a kedélyeket, bennem is felötlött, csak sajnos nem voltam elég bátor a megvalósításához.
Amikor meséket írsz vagy verseket, hogyan dolgozol?
Hát, először is sokat írok fejben. Ez régen inkább egy-egy ötlet estében volt így, mantráztam egy-egy sort, alakuló versszakot, amíg nem volt lehetőségem papírra vetni; most, hogy gyerekeim vannak, eleve fejben érlelem az ötleteimet, hiszen hosszas papír fölötti-monitor előtti üldögélésre nincs módom. Ez az érlelési időszak nagyon élvezetes és tanulságos: szeretem, hogy mosogatás közben is „írok”, és megunhatatlan az ötletek kibontakozásának megfigyelése. Néha mintha nem is én találnám ki őket.
Egyébként ideális esetben úgy dolgozom, hogy egyedül vagyok, csönd van… Mielőtt konkrétan leülnék írni, van időm tenni-venni, kicsit rendet rakni magam körül, közben pedig fel-felállni, és egyéb tevékenységgel lazítani (bepakolni a mosógépet, kiteregetni, kávét főzni stb). Na, hát ez az, ami már évek óta nem valósul meg! Volt olyan, hogy a férjem elvitte játszótérre a lányokat, én nekiálltam „tenni-venni”, és mire komfortosan berendezkedtem, haza is értek. Legtöbbször marad az esti-éjjeli munka, reggeli, délelőtti javítgatásokkal.
Van kedvenc íród, költőd?
Van, vannak, többen is… Lenyűgöznek azok az alkotók, akik egyszerre tudnak megszólítani felnőttet és gyereket. Igazán egyszerre, nem hol egyikhez, hol másikhoz szólva.
Miért jobb irodalommal foglalkozni szerinted, mint mással?
Talán kicsit messziről kezdem a választ, de ígérem, kilyukadok a lényegre. Szóval: tudod, vannak a babák első évéről szóló könyvek, amik szépen, hónapról hónapra leírják, mi várható a gyerekfejlődésnek adott szakaszában, milyen testi-lelki változások előtt áll stb. Néha elgondolkozom rajta, vajon hány éves korig lehetne ilyen kiadványokat készíteni? A kamaszkor nyűgeit, az első és sokadik szerelmet, de továbbmegyek: az életközepi válságot, a gyászt, az öregedést mind különbözőképp éljük meg, és mégis van valami alapvetően közös mindezekben. Az irodalom, az olvasás ebbe a sokféleségbe és ebbe a megrendítő egyféleségbe enged bepillantani.
Mi lettél volna, ha nem író?
Hosszú időn át festőművész szerettem volna lenni. Egyszer azt mondta az egyik nagybátyám, hogy ahhoz azért rengeteget kell tanulni. Így aztán amikor legbelül biztos voltam benne, hogy író szeretnék lenni, még sokáig nem vallottam be, illetve ahhoz tartottam magam, hogy „ahhoz azért még rengeteget kell tanulni”. Még szerencse, hogy az írást úgy tanulja az ember, ha olvas.
