Ijeszteni, ijesztgetni vajon vicces, vagy inkább csúnya dolog? Kellemes, vagy kellemetlen a borzongás, ami a hátunkon fut, ha egy rémtörténetet hallunk a tábortűz mellett? Van-e egyáltalán értelme a félelemnek, rémes történeteknek, rémeknek, ijesztgetésnek? Sokan rávághatjuk, hogy nincs. De nézzük csak meg egy kicsit a régmúltba tekintve, a magyar néphagyományban élő rémeket, szörnyeket, ijesztő alakokat! Lehet, hogy más választ kapunk.
Régebben mindennek szerepe, rendeltetése volt, semmi sem történt pusztán önmagáért, a szórakozásért, így a legkisebb mondóka, rigmus, szokás magyarázata is visszakereshető. Nincs ez máshogy az ijesztéssel, rémisztéssel sem.
Félelem több dologból fakadhat. Például félünk attól, amit nem ismerünk, aminek nem értjük a működését. Régen, szinte az egész magyar nyelvterületen azt gondolták, hogy a nap- és holdfogyatkozáskor valamilyen állat (farkas, kutya vagy kakas) eszi meg az égitesteket. Hasonlóképpen terjedt el a lidércfény körüli hiedelem. A mocsár, a láp még ma is az egyik legveszélyesebb helyek egyike; aki elveszett benne, ritkán került ki élve. (Kivéve persze a mesebeli Halápi lápban kalandozó Rév Fülöpöt.)
A mocsárból felszálló növényi gázok okozta különös fényjelenség a felsejlő holdfényben könnyen tűnhetett rémalaknak, lidércnek. Így, aki óva intett a lápi lidérctől, valójában a kiszámíthatatlan mocsártól féltette az embert. A lidérc alakja körül gazdag és ma is érdekes hiedelmek garmadája alakult ki, elsősorban az Alföldön és Zalában.
Sokszor félünk attól is, amiről tudjuk, hogy hatalmasabb nálunk, erősebb, és nem tudjuk legyőzni, ezért a vele való találkozással az életünket kockáztathatjuk. És kik azok, akiket a legtöbbször féltenek, s féltettek régen is? Persze hogy a gyerekek! A népi ijesztgetések egy nagy része éppen a gyerekeket vette célba, s van külön elnevezésük is: gyermekijesztők. Valós alakokkal rémisztgették a gyerekeket, és bizony falun, idős néniktől még ma is hallani: „Vigyázz, mert elvisz a zsákos ember!”. Az egyik legismertebb népi rigmusunk, a „Katalinka, szállj el” kezdetű is egy gyermekijesztő mondóka. De ijesztgették a gyerekeket állatokkal is: farkassal, rókával, bagollyal. Természetesen a népi rémlények elmaradhatatlan figurái voltak a mesealakok is: a boszorkány, a vasorrú bába, a garabonciás diák, a lidérc vagy maga az ördög. Nyelvünkben ma is él a mumus szó, ami egyike a régi gyermeknyelv hangutánzó szavainak. A népi hit- és gondolatvilág sokszor a természeti jelenségeket, évszakokat is megszemélyesítette, és hitte, hogy azok hasonlóképpen „működnek”, mint az emberek. Varázsénekkel idézhető, hívható, csalogatható az eső („Ess, eső, ess”), és ha ügyesen ijesztik, elszalad, eltakarodik, elmúlik a tél. A farsangi időszak végén a tél elijesztése ma is ismert hagyomány sokfelé. Ezek közül itthon a legismertebb a mohácsi busójárás, amikor kereplőkkel és más zajkeltő eszközökkel felszerelkezve, ijesztő, legtöbbször birkabőrrel körülkerített álarcot, maszkot öltve, állati bőrökbe, szőrével kifordított bundába, szalmával kitömött gatyába bújva felvonulnak a busók, és hangoskodva, mulatozva űzik el a telet.
Illusztráció: Dániel András
