A pekingi Wangfujing éjszakai piacán az ember azon se csodálkozna, ha maga Indiana Jones lépne elé valamelyik emberektől nyüzsgő sikátorból. Könnyű elképzelni, ahogy jellegzetes, ferde mosolyával üdvözöl minket, majd előzékenyen megkínál a kezében tartott, sült skorpiókkal teli nyárssal.
Bár ezen a különös ételpiacon a nagy Indy nélkül is rengeteg furcsasággal találkozhatunk, ha végigsétálunk a frissen sült portékáikat kínálgató árusok előtt. Aki épp nem grillezett skorpióra vágyik, az válogathat a tengeri sünök, madárpókok, vagy a különféle sült rovarok ínycsiklandó halmaiból is, persze csak ha nem zavarja az élve nyársra tűzött, vonagló ízeltlábúak látványa. Esetleg a szintén pálcára húzott, egyben sült galamboké, ami az egyik legnépszerűbb csemege a helyiek körében.
Az én bátorságomból a fenti menüből csupán egy sültsáska-kóstolóra futotta. Talán azért sem vállalkoztam ennél különlegesebb fogásra, mert a piacon sétálva időről időre utolért a büdös tofu semmi máshoz nem hasonlítható szaga. Hogy milyen íze lehet egy olyan ételnek, ami csak megszimatolva is ennyire rémisztőnek tűnik, azt elképzelni sem merem. Főleg miután megtudtam, hogy e sajátos ínyencség úgy készül, hogy a szójasajt-darabokat romlott hús társaságában egy időre a földbe ássák, és úgy érlelik.
Grillezett skorpió
Aki a fentiek alapján végletes ítéletet készülne mondani a pekingiek étkezési szokásairól, annak elárulom, hogy egy helyi gasztronómiát ismerő forrásom szerint az éjszakai piac kínálata inkább szolgálja a turisták rémisztgetését, semmint a helyi ízlést. Ami nem jelenti azt, hogy a világ különböző tájain ne volnának szokásban valóban hajmeresztőnek tűnő étkezési szokások.
Vietnamban például előszeretettel fogyasztják a patkányhúst, de arrafelé a kutyák sem érezhetik biztonságban magukat, ha egy vendéglő környékére vezeti őket a végzet. Tajvanon a mérges kígyót tartják ínycsiklandó eledelnek, sőt, ott e veszélyes hüllő mérgének felhasználásával pálinkát is készítenek. Nicaraguában a teknős számít fincsi éteknek, míg Szudánban a teve húsa.
Persze a kínaiakat sem kell félteni: a kígyóhús fogyasztását ők is igen egészségesnek tartják, az ország egyes vidékein pedig különleges csemegeként kínálják a tyúkembriót. Mexikóban egy Liometopum nevű óriáshangya tojásait fogyasztják kivételes nyalánkságként, amihez képest a Mikronéziában közkedvelt denevérleves egészen hétköznapi fogásnak tűnik.
Sáskacsemege
De mielőtt felháborodnánk e távoli népek barbár ízlésén, nézzünk körül kicsit saját konyhánk tájékán! És itt nem is feltétlenül a disznóvágásokon kedvelt csemegének számító hagymás sült vérre vagy a némely vendéglőkben is étlapon tartott kakashere-pörköltre gondolok. Elég besétálni bármelyik közeli hentesüzletbe, és a pultról máris ránk mosolyog a sertés gyomrába (esetleg húgyhólyagjába!) töltött aprított fejhúsból, bőrkéből és belsőségekből készült disznósajt (egyes helyeken ezt nevezték gömböcnek)! Vagy ott van – bár talán kevesek kedvence – a szarvasmarha tisztított és csíkokra vágott gyomrából készült pacal! És amikor a sertés vérét vagy aprított máját rizzsel és fűszerekkel keverve beletöltik a saját belébe? Ezzel a finomsággal hurka néven szoktunk találkozni, akár az otthoni ebédlőasztalon is. Lehet, hogy egy távol-keleti ember éppen a mi hétköznapinak számító töpörtyűnk láttán húzná az orrát, hisz az nem más, mint a sertés, esetleg a liba kockára vágott és kisütött hája...
De gyorsan be is fejezem, mielőtt te, kedves Mikkamakka olvasó, harcos vegetáriánussá válva dobod félre az újságot!
A Wangfujing piac furcsaságai ellenére úgy gondolom, hogy mint annyi minden, az ételek különössége is attól függ, honnan nézzük. Csak szokás meg helyi hagyomány kérdése az egész. Ha valamit bizarrnak vagy riasztóan idegennek tartsz, mindig gondolj arra, hogy a mi természetesnek gondolt szokásaink is mennyire furának tűnhetnek egy messziről jött idegen szemében.
„Szegény ember vízzel főz” – tartja az unásig ismert mondás. Meg sáskával, sünnel vagy épp tevével, teszem hozzá – ha úgy hozza a szükség. Mert más választás nincsen, enni pedig muszáj. Az éhenhalásnál meg még mindig sokkal jobb néhány falat fehérjedús tücsök! A világ számos távoli, sokat nélkülöző vidékén így válhatott aztán egy-egy nekünk furcsának tűnő étel néhány generáció során a helyi konyha állandó elemévé. Amiket persze – lehetsz bármilyen megértő és nyitott – nem kötelező megkóstolnod, ha arra jársz!
...Csak azt a rémes, büdös tofut tudnám megérteni valahogy!
Fotók: Dániel András
