Azt hiszem, minden nemzetnek megvan a maga Vackora. Hiába no, a macik mindig hálás szereplői lesznek a gyerekkönyveknek, ezért egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy hatalmas rajongótáborra tett szert A. A. Milne Micimackója és Michael Bond Paddingtonja. Paddingtonnal sajnos nem találkoztam könyves verzióban gyerekkoromban, csak a rajzfilmsorozatban láttam ezt a barna, bozontos, fura kalapos, kék kabátos medvét. De már akkor is kedveltem ezt a csupaszív alakot, amelyet minimális színekkel, kicsit elnagyoltan rajzolt meg Peggy Fortnum. Ezért amikor megtudtam, hogy a Ciceró Kiadó átdolgozva és új borítóval megjelenteti a sorozat első részét, azonnal lecsaptam rá, hiszen nehéz ellenállnom egy olyan macinak, akinek mindig helyén van a szíve, és aki rendíthetetlenül hisz a marmeládé erejében.
A kötet nyolc fejezetből áll, mindegyike egy-egy rövid történet, amelyben medvénk kalandjait követhetjük végig. Hosszúságuk miatt tökéletesen alkalmasak lehetnek esti olvasásra. Azt hiszem, ezek a történetek időtlenek, soha nem fogják azt érezni a gyerekek, hogy régimódi lenne. De hát miért is tennék? Hiszen bármikor vásárolhat egy medve kabátot, nem? Vagy épp építhet homokvárat a tengerparton és bűvészkedhet, ugye?
Az új kiadást a régi fordítás felhasználásával Till Katalin dolgozta át, és nekem teljesen átjött ez a régimódi, brit íz, amely a Paddington-történetekre oly jellemző. Öröm volt olvasni, szerettem, ahogyan megismerhettem a Brown családot, és a medvét, aki piros kalapjában betoppan az életükbe.
Paddington, a kedves és melegszívű kismackó Peruból indul útra egy mentőcsónakban s bizony, sok kaland megesik vele, míg Dél-Amerikából Angliába ér. Csupán egy kevés marmeládéja maradt, és egy cédula fityeg a nyakában, amelyet Lucy nénikéje aggatott rá ezzel a szöveggel:
A Brown család tagja pedig pontosan ezt teszik. Törődnek ezzel a kis medvével, sokszor átölelik, és nagyon, de nagyon szeretik.
Paddington keményen dolgozik azon, hogy megismerje és megértse ezt az új, izgalmas világot, amely sokszor érthetetlennek tűnik a számára. Hihetetlen kalandokat él át, gyakran kerül csávába, de csakis azért, mert másképpen látja a dolgokat.
A marmeládénak, más néven narancs- vagy citruslekvárnak Angliában nagy kultusza van, de szerencsére már hazánkban is fellelhető a boltok polcain. Arra gondoltam, megpróbálkozom én is ezzel a kicsit édes-kesernyés finomsággal, hiszen a házi készítésű dolgoknak nincs párjuk. Az elkészítése ugyan időigényes, a narancsok hámozása pepecselős munka, de a végeredmény fenséges. Megértem, hogy volt képes Paddington heteken keresztül ezen tengődni...
Elkészítés:
- Most szerencsém volt, mert sikerült szereznem kezeletlen narancsot és citromot, de minden esetben az az első és legfontosabb, hogy felhasználás előtt alaposan megmosom a gyümölcsöket.
- Két narancsot és a két citromot meghámozok, figyelve arra, hogy ne maradjon rajta a fehér részből, mert az megkeserítheti a lekvárt. A héjakat vékonyra felcsíkozom és félreteszem. A maradék narancsot megtisztítom, levágom róluk a héjukat és a fehér bundát is.
- Mindegyiket gerezdekre szedem és felkockázom, egy nagy lábosba teszem, hozzáadom a citromok levét és felöntöm kb. 2 dl vízzel.
- Beleszórom a felszeletelt héjakat, a cukrot, és közepes lángon elkezdem főzni.
- Amikor kellőképpen megpuhul a narancs, kicsit összetöröm a húst egy fakanállal, hozzákeverem a pektint, és addig főzöm, amíg szépen el nem kezd az egész besűrűsödni. Próbaképpen egy fehér tányérra cseppentek belőle, és amikor kis idő múlva megdermed a lekvár, akkor jónak ítélem.
- Tiszta üvegekbe merem, lezárom a tetejüket, és fejre fordítom őket kb. 5 percre. A pulton hagyom kihűlni, aztán mehet is felcímkézve a konyhapolcra.
Igazi kényeztető reggeli, de palacsintában is megállja a helyét!
Szöveg és kép: Lázár Ivett, Könyvparfé blog
