Észak felől tompa moraj hallatszott, a magas fű hullámzott, hajladozott a közelgő vihar előtti szélben. Henrik bácsi és Dorka egyszerre éles süvöltést hallott, de most dél felől: megfordultak és látták, hogy ott is erősen hullámzik a fű.
Henrik bácsi hirtelen felállt.
– Ciklon kerekedik, Emi! – kiáltott be a feleségéhez. – Megyek és gondoskodom az állatokról! – Azzal már rohant is a pajta felé, ahol a lovak meg a tehenek álltak.
Emi néni félbehagyta a mosogatást, és az ajtóhoz jött. Egy pillantás elég volt, hogy lássa, micsoda fenyegető veszedelem közeledik.
– Gyorsan, Dorka! – kiáltott. – A ciklonverembe!
Totó ijedtében leugrott Dorka karjából és az ágy alá bújt. A kislány lehasalt, hogy előkerítse. Emi néni szörnyen meg volt rémülve, felrántotta a csapóajtót és lemászott a létrán a sötét, szűk lyukba. Dorka végre elkapta Totót és követni akarta a nénjét. Alig néhány lépésnyire állt a csapóajtótól, amikor szörnyen felbődült a szél és úgy megrázta a házat, hogy Dorka elvesztette az egyensúlyát, és a padlóra huppant.
Ezután furcsa dolog történt.
A ház kétszer-háromszor megfordult a tengelye körül, és lassan emelkedni kezdett. Dorka úgy érezte, mintha léggömb húzná fel a magasba.
Az északi szél éppen azon a ponton ütközött össze a déli széllel, ahol a ház állt. Ennek a találkozásnak a helye lett a ciklon kellős közepe. A ciklon középpontjában rendszerint áll a levegő, de most az észak–déli szörnyű légnyomás egyre feljebb és feljebb emelte a házat, egészen a légtölcsér tetejére. Ott aztán a forgószél szépen megtartotta, és olyan könnyen röpítette magával mérföldekre, akár egy tollpihét.
Minden sötétségben úszott, a szél bömbölt és süvített, de Dorkának tetszett az utazás. A kezdeti sebes forgás, majd egy kellemetlen billenés után most úgy érezte, mintha valaki finoman ringatná egy bölcsőben.
Totónak viszont egy cseppet sem tetszett a dolog. Ide-oda szaladgált a szobában, és ugatott. Dorka békésen üldögélt a padlón és várta, hogy mi következik.
Totó mászkálás közben egyszer túl közel került a nyitott csapóajtóhoz: hirtelen beleesett a lyukba. A kislány megrémült, hogy Totó kizuhant, de a kutyus füle egyszerre csak kikandikált a nyílásból. A nagy légnyomás fenntartotta, nem engedte leesni. Dorka odamászott a nyíláshoz, fülön fogta Totót és visszarántotta a szobába. Aztán lezárta a csapóajtót, nehogy megismétlődjön ez a kellemetlen eset.
Múltak az órák, Dorka már egy cseppet sem félt, csak nagyon árvának érezte magát. A szél úgy bömbölt körülötte, hogy majdnem megsüketült. Eleinte azon törte a fejét, vajon összevissza törik-e majd magukat, amikor a ház leesik, de lassanként megnyugodott, hiszen egyelőre nem történt semmi baj. Elhatározta, hogy türelmesen kivárja, mit hoz a jövő. A csendesen ringó szobában felmászott az ágyára és lefeküdt. Totó melléje kucorodott. Zúgott a szél, hintázott a ház, de Dorka behunyta a szemét és hamarosan elaludt.
Részlet L. Frank Baum Óz, a csodák csodája című meseregényéből.
Fordította: Beöthy Lídia
Illusztrálta: Szegedi Katalin (General Press, 2008)
