Kántor Péter szeret dünnyögni és dudorászni, amiből és még sok minden másból aztán kiváló versek születnek. Ezekről a versekről beszélgetett a Kétszáz lépcső föl és le szerzőjével Szekeres Niki.
Amikor gyerekverset ír a költő, gondol közben a gyerekekre?
Amikor verset ír a költő, a versre gondol, nem az olvasójára. Én legalábbis így vagyok vele. Egyébként sokszor nem is tudom meghúzni a határt gyerekvers és nem gyerekvers között. Mert nem is könnyű. Vagy nincs is mindig ilyen határ. Vannak esetek persze, amikor nyilvánvaló, hogy nem gyerekeknek való egy írás: túlságosan elvont, bonyolult gondolatokat fogalmaz meg, ráadásul bonyolult nyelven, elvontabb megközelítésben. De fordítva ez nem mindig olyan egyértelmű, vagyis hogy valami csak gyereknek szólhat, felnőttnek nem. A jó vers (vagy próza) egy része szólhat gyereknek is, felnőttnek is. Ilyen például a Micimackó, vagy Edward Lear nonszensz versei is. Azt remélem, hogy az én Kétszáz lépcső föl és le című kötetem verseinek nagyobb része is ilyen, ilyesféle. Az már más kérdés, hogy ki mit olvas ki egy versből vagy egy történetből. Egy gyerek valószínűleg kicsit (vagy nagyon) mást, mint egy felnőtt. De ez szerintem természetes, és egyáltalán nem baj. Szóval, amikor írok, nem lebeg a szemem előtt Kis Juci vagy Nagy Feri, hogy ők mit szólnak majd az egészhez. Lehet, hogy azt képzelem ilyenkor, én vagyok Kis Juci is, meg Nagy Feri is, és ami nekem fontos, nekik is az. Közben persze tudom, hogy mindenki más, de azért van köztünk sok hasonlóság is. Például akadhat még rajtam kívül is néhány olyan furcsa alak, aki szeret mindenféléről dünnyögni, dudorászni.
Mennyire szólnak a te gyerekkorodról a gyerekverseid?
Azt hiszem, hogy semennyire; inkább az a valaki sejlik fel mögöttük, aki ma vagyok.
A saját gyerekkoromról csak a felnőtteknek szóló verseimben írtam eddig, és csak ritkán, keveset. Lehet, hogy ez még majd előjön valamikor, kéretlenül is akár, de nincs ilyen konkrét tervem.
Csak akkor vers a vers, ha ritmusos?
Nem, ezt nem gondolom.
A ritmus – valamilyen ritmus – benne van az életben, így valószínűleg minden versben is, de hogy milyen formában és milyen súllyal, az változó. Nem tudom megmondani, hogy mitől vers egy vers, de csak a ritmustól biztosan nem. Nincsen olyan konkrét követelmény, aminek ha eleget tesz egy szöveg, akkor az már versnek mondható. És mégis: létezik olyan, hogy vers, nem kitaláció az egész, és ráadásul még fel is ismerhető. A gyakorlatban persze van, aki felismeri, van, aki nem, és van olyan is, aki félreismeri. Ugyanúgy, mint rengeteg más dolgot is egyébként. De a vers mibenlétét még definiálni se lehet. Maximum körbe lehet dobálni hasonlatok késeivel. Meg lehet külsőleges szabályokat is alkotni, ezért is alakultak ki a különböző versformák. Jó, hogy kialakultak. De meg is lehet szegni a szabályokat, és ez is jó. Felrúgni a rendet egy újabb rend kedvéért. Mert valami rend mindenképp kell hogy legyen ebben a világnagy rendetlenségben.
Hogyan készülnek a verseid?
Egyik így, másik úgy. Egy gondolatból, egy sorból, egy képből. Olyasmikből, amik már régóta forognak a fejemben, és egyszer csak valami előhívja, megmozdítja őket.
Nekem nincs biztos módszerem. Csak várok. De szeretek sétálni, csak úgy, vagy ha már van valami a fejemben, de még nem tisztán, akkor is gyakran segít a járás.
És hát valami erős érzés! Kizökkenni a megszokottból.
És hallgatni másokat, az is. Olvasni valamit, ami felkavar. Minden jó lehet.
Kántor Péter: Béka-parti
Éjjel a békák összehajolnak,
kezdi az egyik, mind beleszólnak:
Brekeke, brekeke!
Legmagasabb a fák koronája!
Leggyönyörűbb a dalnoki pálya!
Brekeke, brekeke!
Tízezerig ha számol a béka,
tízezer évig él ivadéka!
Brekeke, brekeke!
Told ide azt a nagy buta képed,
hadd vegyem észre benne a szépet!
Brekeke, brekeke!
Elmegyek innen vajszinü tóba,
dísziti vállam vajszinü stóla!
Brekeke, brekeke!
Szállni kellene fecskefarokkal!
Holdnak ezüstje kéne marokkal!
Brekeke, brekeke!
Fő az egészség, el ne felejtse!
Békaporontynak békaszerencse!
Brekeke, brekeke!
Hajnalodik már, olvad az éjjel,
futnak a békák mind szanaszéjjel.
Brekeke, brekeke.
