Miklya Zsolt versei
Karácsonyi ballada
tt egy
talpas
karácsonyfa,
annyi ág és
levél rajta,
ahány nap van
a naptárban,
ahány csillag
éjféltájban.
Itt a
színes,
szép karácsony,
kalácsillat
száll a tájon,
angyalváró,
gyermek hozta,
Isten küldte
égi posta.
Elmúlt,
eltelt
a karácsony,
ajándékkal
teli álom,
kapcsolattal
teli emlék,
itt volt
apa,
anya
nemrég.
Holdudvar-séta
Ajtó elől felkél
egy kiszolgált kutya,
kinyílik az ajtó,
jön a gazda fia.
Ajkán még ott billeg
a kenyér morzsája,
de ő már a holdat
s holdudvart kóstálja.
Kezében a póráz,
nyakörvre akasztva,
okos eb a jámbor,
engedi a gazda.
Éjszakai sétán
párszor már valának,
jó őre a pásztor-
kutya a fiának.
Főleg, ha az asszony
teli tállal várja,
kutyatápért sétál
pásztorok szolgája.
Pedig csak egy fiút
s holdat pásztorolhat,
sebaj, a hold mellett
jól elcsillagolgat.
Míg végre elpihen
holdudvar és ház is,
ajtó elé fekszik
a pásztoreb máris.
Csak előbb a fiút
körbeszagolássza,
jobb ízű az álom
gyerektársaságba.
Sántaiskola
Porcica táncol
ágyam végén,
könyvlerakat vár
polcom szélén.
Asztalomon kék
toll gyakorol,
sánta ütemre
hajlik a sor.
Elbogarászom
versem végén,
sárga madár
a költőfélén.
Mondatok ágán
fészek a szó,
lakni szeretne
a sárgarigó.
Ízeltszárnyúak
Égő körül a szárnyasok
– ó, mennyi ízelt jöttment –
fényben zenélő szárnya sok,
fülem már belehibbant.
Nem látni ízelt lábakat
– egyik sem lábon jött, ment –,
falra a szárnyak foltja csak
mint árnyékfesték csöppent.
Égő fölött a szárnyasok
– kik megpihennek ott fent –
élnivalója számos ok,
egy légy már beleroppant.
Napfény égővel nem cserél,
– ha égbe vágysz is itt lent –,
de jóízűen szárny-zenél,
ki nem hiába röppent.
Világjáró-macska
Jóllakott
macska nem
egeret vadászik,
villog a
macskaszem,
sötétben is látszik.
Hízeleg,
dorombol,
hiszen macskaféle,
kerülget,
mint kinek
az internet kéne.
Játszana,
hogy is ne,
azzal az egérrel,
vicc ez a
Cic, ha Kit-
kat ropit ebédel.
Hét élet
szép élet,
hetedhét a ház is,
indul a
macska és
világgá megy máris.
Haikuábécé Buda-sorokra
Acélborotva
rozsdásodik a málló
zöldhulladékban.
Beburkolódzik
szürke hajfátyoláb
egy színmenekült.
Cinkét lát, les a
madáretető fölött
figyelő kandúr.
Csacsifogaton
minden kicsike, csak a
szamárfül hosszú.
Dorombtalanul
szól a fogak között szűrt
fémízű zönge.
Elringatózik
a horog másik végén
ragadó horgász.
Fáradhatatlan
örömüzenet gyöngyöz
metszett pohárban.
Gulyája örvend,
nyája fák koronáján
a lombot rágja.
Gyöngyöm-virágom,
tavaszi virágcsokrom
zörög a nyárban.
Halomnyi kifli
három tele kosárban,
ágra akasztva.
Iskolatáska
vénül tárolásra még
alkalmas testtel.
Játéklavorban
papírhajók közt vihart
kavaró pracli.
Körömcipőben
lépeget, próbálgatja
a nőt a lányka.
Labdát ha kapna,
hajítaná magasra,
égi kosárba.
Mézeshuszárért
epedezik a tükrös
mézeskalácsszív.
Napáldoztáig
hőgutát kap, telő hold
éleszti újra.
Nyitott szemébe
tájakat hord az ismét
feltámadó szél.
Ostordurranás
ébreszt, ménesterelő
égzengés készül.
Öblös kosárban
hordja mosott ruháit
a szögesdrótra.
Pecsenyeillat
száll a szomszédból némi
káromkodással.
Répalevélen
télig elélünk, aztán
lucernaszéna.
Sugallatára
vár a sarkalatos rend,
pedig független.
Szétcsillagozza
égi rangjelzéseit,
nagyapa itt van.
Tereferélünk,
te, te, te, mondjuk, így
érünk egymáshoz.
Unoka-lányom
függő – mondja apóka –,
mindig rajtam csüng.
Üres ugarán
parlagfűirtást végez
Varsányi doktor.
Villanytalicskát
tol a pázsitfűnyíró
homo electric.
Zenepojáca,
playback pánsíp hangverseny
a tujafáról.
Zsenge fű lepte,
százszorszép lakta, rigó
csipkedte udvar.
Illusztráció: Varga Vera Villő