Olvasási idő: 
7 perc

Majomúr (részlet)

Akkoriban nem voltak álmaim. Mintha – így képzeltem – valami méretes kartondobozba esnék bele, nem is tudom, mint amilyenekben a hűtőszekrényeket szállítják az áruházakból. Odabent szuroksötét volt, én repültem lefelé, és vártam, hogy elérem a doboz alját. De bárhogy összpontosítottam, szinte azonnal feloldódtam a meleg, porszagú ürességben. Elnyelt a sötét, és én, mirnix-dirnix, az üresség részévé váltam, már ha lehet része annak, ami nincs. Megszűntem, nem voltam többé senki, nem voltam sehol.

Aztán mindig, akár egy filmben, rögtön reggel lett. Hunyorogva feküdtem a takaró alatt a függönyön át szivárgó fényben, és a dobozra gondoltam. Nem sok minden jut az ember eszébe kora reggel egy vacak kartondobozról.

– Ma mit álmodtunk? – recsegett rám a földszinten menetrendszerűen Majomúr, mintha csak ezért fizetnék. Ki sem nézett lépcsőforduló alatti odújából, nyilván már a lépteimről tudta, hogy én vagyok az. Néha megpróbáltam becsapni, direkt csoszogtam vagy trappolva rohantam le a lépcsőn: hiába. Valahogy mindig megismert, mintha átlátott volna a fényesre taposott lépcsőfokokon.

– Őserdőben menekültem egy megvadult elefánt elől – mondtam kapásból.

Futottam volna tovább, de Majomúr kidugta kopasz fejét a kutricája ajtaján. Sosem tudtam eldönteni, hogy az a lépcsők fogsora alá szorult ablaktalan helyiség valami műhely-e vagy inkább a lakása. Egyik mellett sem voltak meggyőző érveim. Se dolgozni, se lakni nem láttam ott. Bár azt sem hittem, hogy kizárólag azért ül évszámra egy újságpapír-ernyős lámpa fényében, hogy reggelenként velem diskuráljon. Vagy mégis azért. Az órámra néztem, indulnom kellett volna.

– Menekültünk? – kérdezte Majomúr, mintha egy közös kalandunkról beszélgetnénk. A hangja kopott, nyikorgó kilincs volt, meg-megakadva nyitogatott egy ajtót, ami mögött a szavai várakoztak türelmesen, hogy kiengedje őket. A zár nyelve néha beszorult, ilyenkor Majomúr csak tátogott némán, amíg valahogy ki nem szabadultak fogságukból a szavak.

– Ezerrel – bólintottam. – Már majdnem utolért, amikor egy szurdokhoz értem, ami felett egy kötélből csomózott híd vezetett át. Oda már nem tudott utánam jönni. Aztán felébredtem…

– Nyomorult – ingatta ráncos fejét Majomúr, és nem lehetett tudni, hogy egész biztosan az elefántra gondol-e. Keresztül nézett rajtam, mintha ablaküveg lennék, amelyen át kilát valahová. Én, felhasználva a pillanatot, valami köszönésfélét hadartam, aztán kisurrantam az utcára, magára hagyva Majomurat a csukott ajtó mögött toporgó szavaival. Éppen két percem volt, hogy odaérjek a buszmegállóhoz.

Minden reggel készültem a találkozásra. Az öltözködés és a kapkodva befalt reggeli között pont elég időm volt kitalálni az aznapi álmot. Mire elfogyott az utolsó korty tea, már készen is állt az a néhány mondat, nem létező álmom tömör foglalata. Figyeltem rá, hogy a mondatok egyszerűek legyenek, lazák, mintha abban a pillanatban születnének majd, mikor kimondom őket. Ahogy arra is ügyeltem, hogy a kitalált álmot ne bonyolítsam túl, ne legyen a kelleténél álomszerűbb. Olykor, ha fáradtnak éreztem magam, akár egy előző nap látott film jelenetét is simán kölcsönvettem Majomúr számára.

– Hajónk elsüllyedt egy viharban, és engem egy ismeretlen sziget partjára sodortak a hullámok – mondtam.

– Vihar – nézett ki gondterhelten Majomúr a kamrájából, de aztán arca felderült.

– Rossz hír, jó hozója – morogta, mintha magához beszélne. – Szép napunk lesz, klapec!

És Majomúrnak igaza lett. Megúsztam a felelést, egy verést a nagyszünetben, és még egy gólt is kivédtem iskola után a téren, pedig ilyesmi ritkán fordult elő velem.

– Ekkora madár repült be a nyitott ablakon – mutattam neki máskor széttárt karokkal. – Sokkal nagyobb, mint egy sas, vagy ilyesmi. Csak lebegett mozdulatlanul a nagyszoba csillárja alatt.

– Hallgatni, klapec, hallgatni! – suttogta utánam Majomúr, ahogy kiszaladtam az utcára, fél vállamon a hátamat csapkodó iskolatáskával.

Nem hallgattam. Fizikán beírtak az ellenőrzőmbe, Kalmár tanárnő megfenyegetett, hogy kivesz az év végi színdarabból, tesin pedig plusz köröket kellett futnom, amíg a többiek röhögve pókfociztak a tornateremben.

Majomúr ritkán tévedett. Mintha csak tényleg lett volna titkos jelentésük ezeknek a kitalált álmoknak, amiket félébren ötöltem ki a reggeli felett. Vagy ha nem volt, akkor ő látta el őket értelemmel, valami rejtélyes módszer segítségével, aminek titkát gondosan őrizte lépcső alatti odújában. Néha azt gondoltam, csak blöfföl, de ha így volt, jól csinálta. El nem tudtam képzelni, hogyan. Akárha egy hamis szerencsekártyát dugna a zsebembe reggelenként, amivel kizárólag nyerni lehet.

– Üres akvárium, kicsi kígyókkal tele – mondtam könnyedén.

– Akvárium – ráncolta a homlokát Majomúr. Száraz ajkait cuppogtatva nézett maga elé.

– A kisközért kirakatában állt, a konzervek között ­­– tettem hozzá.

– A tél, klapec, jön a tél – motyogta végül a megfejtést.

Nem nagyon tetszett ez a klapec, de elnéztem neki. Már csak a Majomúr miatt is. Bár szemtől szemben sosem mertem volna így hívni, úgy éreztem, ezzel kvittek vagyunk.

– Jó napot, Major úr! – köszöntek neki a szüleim, ahogy a többi felnőtt is a házban, ha véletlenül összetalálkoztak vele. Ritkán volt rá módjuk, mert Majomúr napközben alig bukkant elő. Mintha csak felszívódott volna a reggeli fénnyel, ami a hosszúkás udvari ablak üvegén át foltos csíkokban kúszott végig a lépcsőkorláton.

 

(…)

 

 Voltak olyan reggelek is, amikor hiába vártam rá, Majomúr nem jelentkezett. Máshol járt, vagy némán gubbasztott odabent, a feketére koszolódott ajtó mögött. Egy darabig álltam ott, magamban ismételgetve az aznapi álmom. Figyeltem, ahogy a huzat mintákat rajzol a kapualj kövén gyűlő porba. Ahogy kattan, majd nyikorgó zajjal megindul a lift. Aztán felkaptam a táskámat, és egészen lassan, hátha Majomúr mégis meggondolja magát, kisomfordáltam az utcára.

Rossz, üres érzés volt, mint amikor nem csinálok leckét, vagy otthon felejtek valami fontosat. Mintha fegyvertelen volnék, kitéve ezer veszélynek.

Hülyeség, gondoltam a buszmegállóban állva, mekkora hülyeség az egész. És közben tudtam, vagy nem is: csak sejtette bennem valami, hogy talán mégsem teljesen az.

Illusztráció: Dániel András