Lencsi szerette a jó szagokat, finom illatokat. Amikor az új lakásba költöztek, még nyári illatok töltötték meg a levegőt: szerette a frissen vágott fű, a virágok és a locsolás illatát. De szerette az őszi szagokat is: a száradó avarét, a távoli tüzekét, a közeledő esőét. És kifejezetten szerette a hideg szagát. Igen, ő úgy érezte, a hidegnek külön szaga van.
Anyu éppen bögrés sütit sütött, a konyhában meleg volt és kakaóillat, amikor kintről kiabálás ütötte meg a fülüket.
– Ezt is meg kell csinálnia valakinek! Kár, hogy csak nekem jut eszembe! Kár!
– Mit károg ez a jóember? – kérdezte anyu nevetve. Lencsi kilesett az ablakon.
A szomszéd bácsi egy lombsöprűvel a kezében magában beszélt. Magában, de azért úgy, hogy más is hallja.
Az első hideg napokon támadt ez a különös szokása, amikor hullani kezdtek a levelek, és potyogni kezdett a mogyoró. A hatalmas mogyorófa lett Lencsi kedvenc fája. Lencsiék kertjében áll, de az ágai átlógnak a szomszédba is.
Lencsi egész nyáron az árnyékában feküdt vagy üldögélt. Ott szeretett a legjobban olvasni. Magában Égigérőnek nevezte. A szomszéd bácsi viszont csúnya dolgokat mondott róla. Most például azt, hogy ki kellene vágni!
– Anyu, mi baja van a szomszéd bácsinak? – kérdezte Lencsi.
– Azt állítja, a mogyoró életveszélyes.
Lencsi felnevetett.
– Úgy érti, ha rálép, elesik… vagy valami ilyesmi. Az a baj, hogy velem igazából még sosem beszélt – sóhajtott anyu.
A bögrés süti nagyon finom lett, de Lencsi kedvét megkeserítette a szomszéd bácsi kia-
bálása.
Hűvösebbre fordult az idő. Ha fújt a szél, kavarogtak a levelek, potyogtak a mogyorók. Lencsi lassan bokáig gázolt az avarban. Élvezte, ahogy lépteivel utat túr magának. A szomszéd bácsi viszont egyre mérgesebb lett. Szinte minden széllökés után kiabálni kezdett:
– Kár! Kár…!
Egy nap Lencsi egy nagy halom mogyorót talált a kerítés tövében. Az ágas-bogas kupacsok úgy kapaszkodtak egymásba, mint megannyi sündisznó.
– Anyu, ezt te gyűjtötted ide? – kérdezte.
Anyu elhűlt a kupac láttán.
– Ez csakis a vén Varjú úr lehetett!
Vacsoránál anyu elmesélte apunak, hogy Lencsi egy halom mogyorót talált a kerítés tövében.
– Most szólj hozzá! Annyit se mond, hogy bikkmakk, és átönti hozzánk a mogyorót!
– Egy vödör bikkmakkal sem jártunk volna jobban – tréfálkozott apu. Anyu el is mosolyodott, de a kenyerén dühös mozdulatokkal simította el a vajat.
Lencsi azon gondolkozott, hogyan simíthatná el az ügyet.
