Lackfi János: Kövér Lajos színre lép

(részlet)

Súly Elemér, a súlyemelőedző egyszer csak összeráncolta a homlokát. Ahhoz, hogy valaki a homlokát összeráncolja, persze még nem kell súlyemelőedzőnek lennie, sőt az se baj, ha egy homlokráncoló nem szer- és módfelett erős ember. Vagyis Súly Elemér homlokráncolása nem erőmutatvány volt, hanem egyszerűen a töprenkedés jele. Súly Elemér nem volt szer- és módfelett töprenkedő alkat, most mégis eltöprenkedett. Összehúzott szemmel sétált végig a tornatermén, és a sportolóit méregette. 
– Itt valami nem stimmol – dörmögte a bajuszába. Azzal belefújt a nyakában zsinóron lógó sípba, mire az összes erős ember felsorakozott előtte. Súly Elemér végigsétált előttük, ujjával rábökött egyik-másikra, és intett neki, hogy álljon félre. Az ujjal mutogatott súlyemelőket aztán külön sorba állította, és mindenkit megkért, hogy feszítse meg a muszkliját, amit igazából bicepsznek, vagyis kétfejű karizomnak neveztek el a tudós doktorok, akik az emberek testének minden porcikáját megnevezték és pontosan felcímkézték, mégpedig magyarul és latinul, minthogy a magyar élő nyelv, és a testünk is élő dolog, meg aztán mert a latin halott nyelv, és az emberek teste bizony halandó.
Tréningnadrágja zsebéből egy szabócentimétert húzott elő, ahhoz hasonlót, amilyennel az anyukák mérik le az anyagot, hogy jelmezt varrjanak a gyerekeiknek farsangra, és azzal a centiméterrel szépen megmérte a jobb oldali és a bal oldali sorban állók muszkliját. És rájött arra, ami már eddig is gyanús volt neki, vagyis hogy a jobb felől állók muszklija vaskosabb, mint a bal felől állóké. És nekilátott, hogy kiderítse, mi lehet ennek az oka. 
– Tegye fel a kezét, aki szereti a pacalpörköltet! – szegezte nekik a kérdést. 
Jobbról is, balról is kezek emelkedtek. 
„Akkor nem ez az oka” – tanácstalankodott Elemér.
– Ki az, aki aranyhörcsögöt tart? – szólalt meg újra. 
Megint felemelkedett pár kéz jobbról is, balról is.
– Ez se jött be – vágott fancsali képet Elemér.
– De hát mire kíváncsi tulajdonképpen, kedves főnök? – érdeklődött az egyik jóindulatú súlyemelő.
– Arra, hogy miért erősebbek ezek a fiúk – azzal a jobb felőli sorra mutatott –, mint emezek? – mutatott most a bal felőli sorra. – Hiszen az edzésprogramjuk ugyanaz, ugyanolyan súlyokat emelgetnek ugyanannyiszor, ugyanannyi húst esznek, ugyanannyi tejet és kenyeret, és mégis, nézzétek csak meg…
Csakugyan, most, hogy jobban megnézték, a fiúk maguk is látták a különbséget. A jobb felőliek karján a békaizom akkora volt, mint egy jókora varasbéka, míg a bal felőliekén épp csak egy-egy jobban megtermett levelibéka. A jobbról állók mellkasa, mint egy félbevágott, hatszáz literes boroshordó, a balról állóké, mint egy félbevágott, négyszáz literes boroshordó. Emezek vállizma, mint egy-egy focilabda, amazoké, mint egy-egy kézilabda. Emezek lába, mint egy-egy tuskó, amazoké, mint 
egy-egy dorong. És így tovább. A teremben szinte hallani lehetett, ahogy az összes súlyemelő észkerekei forognak és pörögnek, de hiába. Semmi nem jutott az eszükbe.
– Főnök, mi mindent úgy csinálunk, ahogy te mondod – mondta ki végül az érdeklődő fiú. 
– Úgy, úgy – helyeseltek a többiek. 
– Itt aztán senki se lóg – erősítgették szégyenkezve azok, akik bal felől álltak.
– Hát éppen ez az – sopánkodott Elemér –, mert hiszen ha tudnám, mitől erősebbek emezek, ugyanazt csináltatnám amazokkal is, hogy azok is megerősödjenek. És akkor aztán tényleg mi lennénk a legerősebbek a világon. 
Ekkor azonban az erősebb súlyemelők egyike, aki különösen  lelkiismeretes fiú volt, ránézett az órájára, és elkiáltotta magát:
– Kedves főnök úr, megbocsásson, de nekem mennem kell, ma én vagyok a soros Kövér Lajosnál!
Elemér erre nagyon erősen nézett, olyan erősen, hogy egy kisebbfajta embert talán fel is döntött volna a nézésével, de szerencsére csupa jól megtermett figura volt a közelben, akiknek egy kis nézés meg se kottyant. Az, aki az előbb megszólalt, mégis megijedt egy kicsit, hogy talán valami rosszat mondott.
– Ez az, Kövér Lajos! – mondta Elemér, és akkorát csapott a homlokára, hogy egy kicsit meg is szédült tőle.
– Kövér Lajos! – ismételték egyszerre a többiek is megkönnyebbülve, mert az előbb már komolyan azt hitték, hogy talán valami baj van. De érteni nem értették, mire céloz a főnök.
Elemér azonban fogta magát, és elkezdte végigkérdezgetni a jobbfelől álldogálókat.
– Szoktál Kövér Lajoshoz járni? Hát te? És te? És te?
És csodák csodája, kivétel nélkül mind azt felelték, hogy igen. Erre az edző nekilátott, és a bal felőlieket is vallatóra fogta.
– Hát te? Hát te? Meg te?
Mire aztán kiderült, hogy a baloldalt állók egyáltalán sosem jártak még Lajosnál. Ekkor már a fiúk is kezdték kapiskálni, homlokukon szépen kisimultak a gondolkodós ráncok, fénylettek rajtuk az edzés izzadságcseppjei, és ragyogott a felismerés: mindennek a kulcsa maga Kövér Lajos.
– Vagyis aki segít Kövér Lajosnak, az sokkal izmosabb lesz, mint aki nem segít neki – vonta le a tanulságot Elemér.

Lackfi János: Kövér Lajos színre lép (részlet) Molnár Jacqueline illusztrációival 
(Móra Kiadó, 2015)