– Hátezmegmmivolt?
– Nnemmtudom.
– Ho-holvagyunk, meghaltunk?
– Azislehet.
– Akkor ez a macskamennyország?
– Vagy a macskapokol, mindjárt kiderül.
– Engedj el! Alig kapok levegőt és téped a bundám.
Priusz és Gordiusz kigabalyodott egymásból, és tágra nyílt szemmel bámult körbe. Egy nagy, forgalmas téren voltak, ahol minden idegennek tűnt. A házak magas falai furcsán csillogtak a lemenő nap fényében, az autókat és a buszokat pedig mintha teljesen átalakították volna.
– Ez meg miféle hely? – kérdezte remegve Priusz, maga alá húzott farokkal.
– Fogalmam sincs. Ismerős valahonnan, de mintha minden megváltozott volna – nyögte Gordiusz.
– Hogy kerültünk ide? Mi ez az egész? – pánikolt Priusz. – Gordiusz, csinálj már valamit! Tűnjünk el innen azonnal!
– Próbálok, próbálok! – felelte idegesen Gordiusz, miközben a konzervhengert forgatta. – Azt hiszem, túlmelegedett belül ez az izé. Forró és nagyon villog rajta a piros lámpa.
– Akkor hűtsd már le, mire vársz! – kiabálta magából kikelve Priusz.
– Te hűtsd le magad, Priusz! – fordult szembe testvérével Gordiusz. – Nem tudom, mennyi idő kell neki ahhoz, hogy újra működjön. Meg kell várnunk, és addig kitalálnunk, hová is kerültünk.
– Oké, oké, oké – fújtatott Priusz. – Megpróbálok lenyugodni. Mitévők legyünk?
– Mondjuk, először is nézzünk szét jó alaposan. Ilyen autókat például még életemben nem láttam – morfondírozott a forgalmat figyelve Gordiusz. Dühös miákolásra fordult vissza. Priusz egy közeli járókelő ruhája felé kapkodott és vadul prüszkölt. A ruha halványan világított és kicsit mozgott rajta minden minta.
– Mi van, Priusz? Azt mondtad, megpróbálsz lenyugodni.
– Ezek a ruhák! Idegesít, ahogy villognak! Közben meg, figyeled, hogy milyen csönd van? Ennyi autó, és csak ezt a halk duruzsolást lehet hallani! Lehet, hogy bedugult a fülünk a konzervtől?
– Lehet, persze – vigyorgott rá a testvére. – Viszont akkor megtanultunk szájról olvasni? Mert én téged teljesen jól hallak.
– Ez igaz, én is téged – ismerte el Priusz. – De hol a csudában lehetünk?
– Szerintem nem ez a fő kérdés – válaszolta lassan Gordiusz.
– Akkor mi a fő kérdés?
– Hát az, hogy mikor vagyunk!
– Hogyhogy mikor vagyunk? Én most vagyok. Vagy hogy érted ezt? – méltatlankodott Priusz.
– Szerintem a jövőbe kerültünk. Mármint magunkhoz képest. Úgy értem, hogy ahhoz képest, ahol még nemrég voltunk – magyarázta kicsit belezavarodva Gordiusz.
– Akkor hirtelen nagyon megöregedtünk? Nem kellett volna annyit kiváncsiskodni! – ijedezett Priusz.
– Dehogyis. Ne legyél már ilyen nehézfejű. Öregnek érzed magad?
– Neeeem – nézett végig magán Priusz. Megropogtatta a lábait, nyújtózott egy nagyot, amibe belekordult a gyomra is. – Nem érzem magam öregnek. Éhesnek igen, de öregnek nem.
– Na látod. Nem öregedtünk meg. De valahogy mégis előreugrottunk az időben. Az a gyanúm, hogy azok a villódzó számok nem véletlenül jelentek meg a készüléken.
– A kettő-nulla-öt-nulla? Akkor azt mondod, hogy kétezerötvenben vagyunk?
– Nem tudom, csak sejtem – morogta Gordiusz. – Attól tartok, hogy halkonzerv helyett ezúttal egy időgépet sikerült elcsórnunk.
– Időgépet? – visszhangozta testvérét Priusz. – De akkor mit fogunk itt csinálni? – nyafogott. – Mindenki, akit ismertünk, teljesen megöregedett mostanra. Ha még él egyáltalán! És a kuckónk? Biztos régen beköltözött valaki más. Vagy lebontották!
– Ne siránkozz már! Látod, milyen jó, hogy nem kényelmes házicicák vagyunk, hanem harcos utcai macskák? – kérdezte élcelődve Gordiusz, de az ő hangja is remegett egy kicsit. – Van egy jó módszerünk, hát azt fogjuk most is alkalmazni. Meglátjuk, hogy kiállta-e az idő próbáját! – vigyorgott testvérére.
– A szokásos belopódzós trükk? De mi lesz, ha valami megint balul üt ki?
– Mégis, mi jöhet? Még egyszer előreugrunk az időben? Vagy vissza?
– Jó, jó – békítgette Priusz. – Csináljuk.
– Rendben – indult neki határozottan Gordiusz. – Keressünk egy kisebb házat. Magunkkal visszük ezt a túlhevült időkonzervet is. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy visszajussunk.
Megjelent: Ecovit Kiadó Kft., 2016.
Illusztráció: Nagy Norbert
