Iván Ivanovics Puporov zöld fülű volt. Pontosabban oroszkék, mégpedig a szevasztopoli nagyhercegi családból. Persze kék sem volt igazán, hanem szürke. Na jó, ezüstszín, mert az mégiscsak elegánsabb. A baj csak az volt, hogy Iván valóban zöld fülekkel született. Már ezt is rossz szemmel nézték a rokonok. Mert hogyan is lehet egy oroszkék macskának zöld a füle? Egyáltalán! Egyetlen normális macskának sincs zöld füle! Ráadásul Ivánka füle nemcsak zöld volt, hanem foszforeszkált is a sötétben.
– Szégyen… – nyávogott Olja néni, és elfintorította kényes kis orrát. – Hova lesz így a Puporovok pedigréje? Mi lesz a családi vérvonallal?
– Ki kéne tagadni – fújt egy nagyot Fegya bácsi is –, megszabadulni tőle minél hamarabb.
– Legjobb lenne leadni valami menhelyre – bólogatott Ludmilla néni –, úgyis csak szégyent hoz a családunkra!
– Ilyen zöld fülekkel biztosan nem lesz árnyvadász – vigyorgott Szerjózsa is, az egyik unokatestvére. Szegény Ivánka olyan kicsire próbálta összehúzni magát, amilyen kicsire csak tudta. Mert tudta ő, hogyne tudta volna, hogy a Puporovok a legnagyobb árnyvadászok a földkerekségen. Napközben csak szunyókálnak meg nyújtózkodnak a kandalló mellett. De amint leszáll az est, azonnal elindulnak árnyvadász útjukra, és nem is térnek haza, csak a hajnali napsugárral. Ezüstszürke bundájukkal könnyedén el tudnak vegyülni az éjszaka árnyai között. Puha macskatalpaikkal a legádázabb ellenséget is képesek hangtalanul megközelíteni. Ám a puha talpak éles karmokat takarnak, és a Puporovok híresen jól használják ezt az ősrégi macskafegyvert.
Ám ha valakinek zöld a füle, ami még világít is a sötétben, abból biztos, hogy nem lesz árnyvadász. Ráadásul Ivánkának jó nagy füle volt. Jóval nagyobb, mint a többi macskának. Meg hát, ami igaz, az igaz… félt is a sötétségtől. Nem is merészkedett ki soha a házból szürkület után. A szülei jó árnyvadászok módjára ilyenkor mindig útra keltek, Ivánkát meg otthon hagyták Igorral, a kivénhedt farkatlan kandúrral, aki a házat őrizte.
– Te miért nem mész a szüleiddel esténként? – kérdezte egyszer Igor, és jó nagyot pöfékelt a pipájával.
– Mert félek… – válaszolta Ivánka. – Félek a sötéttől… meg az árnyaktól…
– Khmmmm… – harákolt egyet a vén kandúr –, akkor pedig sose tanulod meg az árnyvadászatot – és jó hegyeset köpött a kandalló tüzébe. – Pedig az árnyakat nem tudod elkerülni. Mindig követnek. Nézz csak hátra, most is ott van egy mögötted.
Ivánka ijedten hátranézett. És valóban: egy hosszú, sötét árny nyújtózkodott utána. A kismacska akkorát ugrott, hogy majd leverte a csillárt. De amikor földet ért és hátrapillantott, az árny még mindig ott volt mögötte. Menekülőre fogta, de hiába. A hosszú, szürke árny követte mindenhova.
– Segíts! Igor! Segíts! – ugrott Ivánka lihegve a vén kandúr nyakába. – Elkap a Szürke Árny!
– Dehogy kap el! – nevetett Igor. – Hiszen nem más az, csak a saját farkad árnyképe. Nézd csak meg jobban!
Ivánka jobban megvizsgálta a dolgot, és tényleg! A saját árnyékától ijedt meg olyan nagyon.
– Na, gyere! – szólt azután a vén kandúr. – Most számoljunk le az éjszakával is.
– Dehogy megyek! Dehogy megyek! Félek a sötéttől! – nyivákolta Ivánka, de nem maradt sok választása, mert Igor megfogta a grabancánál, és kivitte az udvarra. Ivánka szorosan lehunyta a szemét, hogy ne lássa a rémisztő sötétséget.
– Nyisd ki a szemed! – parancsolta az öreg macska.
Iván résnyire kinyitotta a szemét. Aztán a csodálkozástól tágra nyitotta, hatalmas nagyra.
– De hisz… Itt nincs is sötét!
– Dehogy nincs – rázta meg a fejét Igor. – Éjszaka van, amikor az emberek csak tapogatóznak a vaksötétben. De mi ilyenkor sokkal jobban látunk, mint nappal. Ezért lehetünk árnyvadászok.
– Akár még én is lehetek az egyszer? – kérdezte Ivánka félszegen.
– Hát persze – nevetett vén kandúr –, csak nőjél még a füledhez egy kicsit.
Illusztráció: Pap Kata
