Így utaztak őseink

A gyalogjárás fontos kellékei voltak a botok. Pásztorok, csőszök, kerülők, erdőt, hegyet járó emberek nem indultak útnak bot nélkül. Könnyebb terhüket, elemózsiájukat botra akasztva, vállra vetve vitték magukkal.  Az idősebbek a falun belül is görbe bottal közlekedtek. A pásztorok különösen kedvelték az ólmos végű, fémmel vagy csonttal díszített botokat. Ügyes kezű, faragó pásztorok nemcsak saját maguknak készítették, hanem eladásra is. Gyalogos embernek a bot, az „ólmos fütykös” védekező fegyverül is szolgált. A marhahajcsárok tölgyfabottal járták az országot, s védték magukat a kutyák, rablók támadásaival szemben.

A folyók szabályozása előtt az ország jelentős része vízjárta terület volt. A puszták, vadvizek, lápok, mocsarak világában élő emberek a táj adta lehetőségekhez igazították életüket. Elsősorban állattenyésztéssel, halászattal foglalkoztak, de voltak olyanok is, akik a természet adományait gyűjtötték össze. 
Ők voltak a pákászok, akiket a Nagy-Sárréten rétes embernek neveztek, Szeged környékén pedig nádlaci gúnynévvel is illették őket. Az ingó lápon különös elővigyázatosságot igényelt a közlekedés. 

A pákászok három ágcsonkban végződő lápi botot használtak, ami süppedékes helyen is alkalmas volt a támaszkodásra. Ezzel tapogatták ki a szilárdabb, biztonságos helyet, ahová léphettek. Bocskoruk alá gyékényből font tányérforma talpat kötöttek. Ez a láptalpaló óvta meg őket, hogy bele ne süppedjenek az ingoványos talajba.

De nemcsak a lápvilágban volt nehéz a közlekedés. Az év nagy részében sok patak menti, folyóparti faluban is vizenyős, sáros volt a terep. Ilyen helyeken falábat használtak az emberek, amelynek sokféle formája és elnevezése élt a magyar tájakon. Az ormánsági és drávaszögi falvakban a gyerekek mankónak nevezték, és iskolába is jártak rajta. Tanítás alatt 40–50 pár faláb várta gazdáját az iskola falának támasztva. A rétközi gyerekek a tavaszi és az őszi nagy sár miatt gólyalábon jártak az utcákon, amely közlekedőeszköz és egyben játékszer volt számukra. Szilágyság agyagos talajú térségeiben a felnőttek is használták a csáklyának nevezett falábat, amikor patakokon, sekély folyókon kellett átgázolniuk. Így próbálták megóvni lábbelijüket. Az alföldi pásztorok számára sem volt ismeretlen a faláb, amit lábkának hívtak.  

Tovább nehezítette a közlekedést, ha terhet is kellett szállítani. Erdős vidéken, néhány helyen használtak háton vihető rőzsehordó keretet. Bazárkának nevezték a két Y alakú husángból készített, deszkapántokkal összeerősített vázat, amiből a börzsönyi falvak minden házánál volt egy-két darab. Ennek segítségével cipelték haza a lányok, asszonyok az erdőn gyűjtött tűzifát. 

Kerekes teherhordó alkalmatosság a talicska. Az egykerekű eszköz felületét régebben mogyoró- vagy somvesszővel fonták be. Sok mindent szállíthattak vele: követ, építőanyagot, széna- és szalmakötegeket, rőzsét. A Dunántúlon tragacsnak nevezték. 

A kétkerekű taligát a szegény emberek maguk húzták. Lovat vagy ökröt is foghattak elé. Szamaras kordén a juhászok közlekedtek. Ezzel szállították ki a legelőre a pásztoroknak a heti élelmet, kenyeret a faluból.  

A sáros idő nemcsak a gyaloglást nehezítette meg, hanem a teherszállítást is. Az Alföld sok vidékén használtak sáron csúszó, félbe vágott csónakra emlékeztető sárhajót. Ökör- vagy lófogattal húzatták és mindenfélét pakolhattak rá, amit a tengelydagasztó sár miatt szekérrel nem szállíthattak: búzát a malomba, hordót a kocsmába, gyermeket az iskolába, orvost a beteghez. Rendszerint kiszolgált bödönhajókat fűrészeltek ketté, majd a hátulját deszkával beszegezték. Az orrába ütött vaskampó segítségével húzatták az elé fogott ökörrel vagy lóval. 

A sárhajó elsimította a sarat, és miután kiszáradt, vagy télen megfagyott, alkalmas gyalogút lett a járókelők számára. A szabolcsi Rétköz falvaiban a legtöbb lovas-gazdának volt sárhajója. 

A magyar falvak közlekedésében, teherszállításában a legfontosabb szerepet a szekér játszotta. A kocsi voltaképpen egy személyszállításra használt könnyű szekér. Nevét a Komárom megyei Kocs községről kapta, ahol először készítettek ilyen járművet. A kocsi szekeret valószínűleg a magyarok ismertették meg Európával, amelynek nevét is átvették a legtöbb európai nyelvben.   

Szekerekre, kocsikra egyaránt kerülhetett fedél. Erdélyben kóberos szekérnek nevezték a gyékényponyvával fedett járművet. A Felső-Tiszántúlon az ekhós, a Dél-Alföldön pedig a sátoros szekér megjelölést használták. 

A múltban a gyorsszekeresekkel lehetett távolabbra utazni. A vasút megjelenésével megszűnt ez az ősi foglalkozási ág.  

                                                                                         Lakatos István illusztrációi