Hajnalok hajnalán

Mióta írsz gyerekeknek verseket?
Visszakérdezek: Szoktál dúdolgatni? Fütyülni? Énekelni? Csak úgy. És ha szoktál, kinek dúdolgatsz, fütyülsz, énekelsz? Magadnak? Másnak? Mindenkinek, aki csak hallja? És mióta dúdolgatsz, fütyülsz, énekelsz? Lehet azt tudni? Aligha. Legfeljebb arra emlékezhetsz, mikor írtad le először. De hogy kinek, hogy ki fogja elolvasni, még akkor sem tudod.  Tizenkét éves lehettem, amikor írtam egy verset a karácsonyi ünnepségre. Mindenki előtt felolvastam. Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Addig csak dúdolgattam meg fütyültem. Azóta írok is, bár néha évek telnek el egy-egy vers között.

Ki, vagy mi hat rád nagyon, amikor a verseidet írod?
A levegő. A szél. A szó. A játék. A lendület. Minden, ami mozgásba hoz. Vagy épp megállít, lecsendesít. Változás két dolog között, és a kettő közt egy pillanatnyi szünet. Hogy mindennek ritmusa van, a kimondott és a ki nem mondott szavaknak is. Hogy egyetlen szó elindít egy mondatot, a mondatnak pedig nincs vége, folytatódik, folyik, mint patak a kövek között. Sosem unod meg. Hallgathatod sokáig a víz csobogását, figyelheted hosszasan a sodrását, mégsem unalmas. Mint ez a pár szó, ami végül patakmozgássá, verssé állt össze bennem:

Patakhideg

Hallod? Patak.
Nem vár, folyik.

Látod? Kövek.
Levél-ladik.

Érzed? Hideg.
Örvénykezik.

Hogyan írod a verseidet? Szemlélődsz, és egyszer csak beugrik valami? Rágódsz dolgokon hetekig? A valóságban hogy képzeljük el ezt? Sötét sarok? Világos erkély?
Inkább hajnalok hajnala. A hajnalt is megelőző hajnal nálam versidő. Magától ébreszt, rég leszoktam az ébresztőóráról, és erre a belső ritmusra bízom magam. Általában a fél három és fél öt közötti sávban ébredek. Minél korábban, annál biztosabb, hogy az versidő. Sokszor már tisztálkodás, öltözködés közben dúdolom az indító sorokat, szavakat. Mire leülök a papír – mostanában a laptop – elé, már kész vagyok arra, hogy a vers történjen velem. Ilyenkor tudom átadni magam leginkább a verspataknak. Ami nem én vagyok, amihez az ÉN csak a meder. Olyan ez, mint az imádság. Ha szoktál imádkozni, érted. Ha nem, próbáld ki egyszer. Imahelyzetben születnek a legszebb szabad versek. Annyira szabadok, hogy le sem kell írnod őket. Hadd menjenek, fussanak, táncoljanak, aztán illanjanak el. Leírni azért kell, mert nem hagynak békén. Addig illegetik-billegetik magukat az orrod előtt, amíg oda nem figyelsz. Megtanultam figyelni rájuk, és nem alszom vissza hajnalok hajnalán. 

Melyik versed született a legemlékezetesebb körülmények között?
Többet is elmesélhetnék, de ha már vízről van szó, hát a Semmise-ének reggeli úszás közben született. Ahogy róttam a hosszakat az uszodában, és belefeledkeztem a mozgásba, a vízbe, úgy jött elő sorról sorra. Mire hazaértem, már csak le kellett írni. Persze ez a háttértudás nem kell a vers befogadásához, elég csak belefeledkezni a sorok ritmusába.

Semmise-ének

Látod, ez a
semmi boltja,
nincsen pultja,
nincsen polca,
mégis annyi
minden benne,
hogyha az ma 
mind elkelne,
akkor tényleg
semmi volna,
semmiboltja.

Látod ez a
semmi álma,
nincs partja, mi
hazavárna,
mégis, hogyha
általúsznám,
kékké lennék,
mint a tintám,
merthogy kék a
semmi álma.
Semmi lárma!
Látod ez a
semmi kertje,
pázsit, virág, 
fa és cserje
a semmiből ki 
se látszik,
de a cinke 
röpte télen,
moccanatlan 
semmi égen
csak hiányzik.

Mit szerettél legjobban csinálni gyerekkorodban?
Játszani. És ebbe annyi minden belefér. Időm nagy részét a szabadban töltöttem, az udvaron és az utcán, vagy a kertünk mögött kezdődő szántóföldön túli senkiföldjén. Udvar és utca, fakorona és árok között nem volt különbség abban a tekintetben, hogy ismertem, bejártam, belaktam és bejátszottam ezeket a tereket. Játszótársaim is voltak, hol az utcabeli gyerekek vagy a húgom, hol a szomszéd bácsi és néni, akik mellett korán megtanultam, hogy egy felnőtt is lehet gyerek. És persze voltak magányos játékaim, nagy kalandok és felfedezések a bágergödör mélyén vagy a diófa tetején. (Bágergödör = kubikgödör, ahonnan a vályognak való földet termelték ki egykor a falu házaihoz.)

És most?
Ugyanaz. Játék és játékkedv, mindenben, amit végzek. Különben elsüllyedek a gödörben, vagy lezuhanok a fáról. A játék logikája és nyelve az, amit szülőfalumból, Csorvásról magammal hoztam és megőriztem, ami végtelen sálként tart életben és mozgásban. Játék az is, hogy ilyen képbe öltözteted a folyamatot.

Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben? 
Mónikával, a párommal beszélgetek, séta közben, vagy csak úgy, séta nélkül. 

Mit szeretnél legjobban csinálni ebben a pillanatban? 
Elindulnék vele egy útra a Zónában, vagy A faun labirintusában, ami az ő kedvenc filmje. Vigyáznék rá és minden lépésemre, figyelnék minden hangra, minden rezdülésre. De főleg arra, hogy félelem vagy keserűség, harag vagy indulat el ne torzítson, és Vidal kapitánnyá vagy kommandóssá ne váljak út közben.

Mi volt a legjobb könyv, amit utoljára olvastál?
Bartis Attila: A vége című regénye. Megrázó, nem gyerekolvasmány. De csak gyerekként lehet kibírni. És Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt című mesetrilógiája, ami már gyerekkönyv. Mégis, ugyanaz a dráma, ugyanaz a mélység és magasság. Megrázó, balladai hangon. Arról, hogy gyerekként hogy lehet kibírni.

Szeretsz úszni?
Megszerettem. Gyerekkoromban első találkozásom a vízzel mint medencényi nagy mennyiséggel, megrázó volt. Nem voltam hajlandó belelépni. Később aztán csak megszoktam, hogy létezik ennyi víz a világon. Apa megtanított úszni is. Fejem a vízbe tenni már magamtól tanultam meg. Szabályosan lélegzetet venni is. Ma már csak az veszi észre rajtam, hogy nem vagyok úszó, aki nagyon figyel. A lábtempómon, a karcsapásaimon. Mintha sétálnék csak, vagy járkálnék a vízben. És ez így jó. Különben ki sem jönnék a medencéből.