Hajdanvolt tornaórák

Pompor Zoltán összeállítása


Száz évvel ezelőtt is nagyon szerettek tornázni a gyerekek! Ha megnézitek ezeket a képeket, és elolvassátok a beszámolókat, rácsodálkozhattok arra, hogy bár más tornaruhát viseltek, és sokkal több volt a formagyakorlat, mint a focizás, kosarazás, de már dédszüleitek egyik kedvence is egészen biztosan a tesi óra volt.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész – ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul – a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, míg kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban afölött, vajon a föld vagy a csillagos ég felé közeledem-e – ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejű férfi állandóan bömböl valamit felém – “homoríts!” “homoríts!” ezt bömböli, s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt – valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani, és valamit kiegyenesíteni – de hogy mi legyen az, láb, derék, csípő, s ha ezt már tudom: vajon melyik irányban keresendő az illető testrész: – minderre, ugye nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak ilyen állapotban. Rúgok egyet, előre vagy hátra, mindegy – kinyitom a szájamat, a szemem becsukom – undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert, és hátam nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek – nevethettek már. Az ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat – majom lesz, aki megnyeri.
Karinthy Frigyes: Lógok a szeren (1916)

Tornaóra után mindig rosszkedvem van.
Szeretek tornázni, futkosni, ugrálni, szeretek úszni, pingpongozni, sétálni, de ezt a majomparádét nem szeretem. Anni nénit, a tornatanárnőnket különösen nem szeretem, mert igazságtalan és kivételez. Csak a hosszú lábú lányokat szereti, akik úgy lépnek át az ugrómércén, mint én a küszöbön. És a kosárlabdánál úgy dobják a labdát a hálóba, hogy föl se kell nézniük. A többiekkel nem törődik, mi nem számítunk, nem is élünk, nem is létezünk, oda se néz, hogyan csináljuk a gyakorlatot, csak csattogtat, “egyet-kettőt, egyet-kettőt”, és közben a versenyzőket, a Borostyán Gizit meg a Szöllősy Esztit figyeli. És mindig díszfelvonulásra készülünk meg tornaünnepélyre meg versenyre. A torna - állítólag - azért van, hogy egészségesek és frissek legyünk, és rugalmasak és jókedvűek. De itt úgy kell masíroznunk, mint a katonáknak. A katonásdit különben is utálom, a háborút is utálom, és különösen a klottnadrágomat utálom, ami úgy lóg rajtam, és a lányok röhögnek.
Fehér Klára: Bezzeg az én időmben (1966)

 

Képek forrása: Fortepan, Régi pécsi iskolák albuma 1868–1948. BMMI, Pécs, 2007.