Élt egyszer régen, valahol a zuglói kertvárosban egy izgága kis tündér, akit Lénának hívtak. Nagyon fiatal tündér volt, szárnyat se kapott még, de egy percig sem tudott nyugton ülni otthon. Unta a kertet, a patakot, a pillangókat, nem érdekelték a virágzó facsemeték, a rügyező gyümölcsösök. Egyszóval fütyült mindenre, ami a többi tündérnek örömet okozott. Ha tündérnővérei egy percre nem figyeltek, felpattant égszínkék biciklijére, és huss!, máris elkerekezett az Astoriához. Vagy a Körútra. Vagy a Moszkva térre.
Tündérnagyanyja sopánkodott is folyton, hogy jaj, édes kicsi lányom, hogy esne belé a radai rosseb ebbe a nagy izgágaságba, sírás lesz ennek még a vége, figyeld meg.
De Léna inkább az embereket figyelte. Égszínkék biciklijén bejárta a várost keresztül-kasul és megleste a vizsgára készülő egyetemistákat a Múzeumkertben, a Bábszínházba tartó óvodásokat az Andrássy úton, a képviselőfánkozó néniket a Jégbüfében. Jaj, de jó is lenne vizsgára készülni, bábszínházba menni, képviselőfánkot enni – gondolta ilyenkor sóvárogva, mert a tündéreknél nincs se vizsga, se bábszínház, se képviselőfánk. Csak rügyező fák vannak, meg pillangók, meg unalmas teadélutánok.
Egy szeles októberi napon – délután fél öt felé járt – éppen a Klauzál téri játszótéren hintázott, onnan figyelte vágyakozva a gyerekeket. A gyerekek persze nem látták őt, mert a tündérek általában láthatatlanok – bizonyára azt hitték, a szél hajtja a hintát nyikorogva. Így nézelődött, hintázgatott Léna, amikor a szomszédos hintába beleült egy kisfiú. Pöttöm kisgyerek volt, szeplős, orrán félig leragasztott szemüveg. Olyan magasra hajtotta a hintát, amilyen magasra csak tudta, és amikor már olyan volt, mintha igazán repülne, egyenesen Léna szemébe vigyorgott.
– Úgysem mered utánam csinálni – vetette oda hetykén.
Léna majdnem leesett a hintáról:
– Te látsz engem?
– Hogyne látnálak – mondta a kisfiú, merthogy tényleg látta. Vannak ugyanis kisfiúk, akik látják a láthatatlanokat.
Attól a naptól fogva minden délután együtt játszottak a Klauzál téren. Léna megtanította a kisfiút mindenre, amit a tündérgyerekek tudnak: szitakötőt kötni, ökörnyálat köpni, meztelencsigára házat építeni. A kisfiú pedig megmutatta Lénának, hogyan kell gombfocizni, korcsolyázni, embernyelven cifrákat káromkodni.
Részlet Gimesi Dóra Csomótündér c. könyvéből (Pagony kiadó, 2013)
Illusztráció: Gyöngyösi Adrienn
