Fotó: Szilágyi Lenke
Vannak olyan mesék és versek, amik bár a mindennapok történéseiről szólnak, mégsem hagyják nyugton az olvasót. Tóth Krisztina írásai pont ilyenek: rólunk szólnak, miközben megengedik az olvasónak, hogy olyan vidékre utazhasson, ahol eddig még sosem járt.
A Móra Kiadónál jelent meg A lány, aki nem beszélt című mesekönyved. Ebben a könyvben több történetet olvashatunk, de mind összefügg, és egy lány kapcsolja össze a mesedarabokat. Ki is ez a kislány?
Erre a mesebeli kislányra a befogadó szülei egy erdőben találnak rá. Később, amikor felnő, megkeresi a vér szerinti szüleit is, a mese harmadik része erről szól. A történetben fontos szerepe van a testvéreknek, akik segítik és támogatják őt.
Hogyan jött az ötlet, hogy arról mesélj gyerekeknek, milyen az, ha valaki elveszti a szüleit, és egy másik családban kezd új életet?
Sok olyan felnőtt és gyerek van, akit nem a vér szerinti szülei neveltek vagy nem abban a családban él, ahová született. Az én anyukámat sem a szülőanyukája és apja nevelték fel, hanem egy másik család. Az a fontos, hogy abban a családban, ahol felnő az ember, szeretet és erős kapcsolat legyen. Mivel a két gyerekem közül a kisebbik szintén örökbefogadással került hozzánk, arra gondoltam, írok erről egy mesét.
Mennyiben más az egyik anyaságod, mint a másik, egyáltalán különválasztható a kettő?
A kislányom már elmúlt másfél éves, amikor hozzánk érkezett, így csecsemőkorában sajnos nem lehettem vele. Más különbség nincs, nem szokott eszembe jutni, hogy a kislányomat nem én szültem, és nem érzem, hogy bármiben is különbözne a kapcsolatom a két gyerekemmel.
Amikor írni kezdesz, hogyan döntöd el, vers legyen vagy mese? És hogyan írsz egyáltalán? Van egy saját szobád, kedvenc foteled, kis írósarkod? Este vagy nappal alkotsz?
A meséket mindig egy alapötletből bontom ki, és mindig a saját gyerekeimnek írok. A vers nagyon titokzatos dolog, verset sokkal ritkábban tudok írni, mint prózát, mert mindig meg kell várnom, hogy legalább az első sor megérkezzen, hogy érezzem, kezd kialakulni valami, amiből vers lehet. A versnél fontos a ritmus, a zene is. Van otthon egy saját szobám, ahol szép kék a fal. Nagyon szeretem ezt a színt, megnyugtat és inspirál. Nincs határozott napirendem, de többnyire olyankor tudok dolgozni, ha a család nincs otthon, vagyis délelőtt, vagy amikor már mindenki lefeküdt. Nem tudok mindennap írni, de igyekszem azért rendszeresen haladni a munkával.
Mikor döntötted el, hogy író leszel? És mit kellett azért megtenned, hogy íróként élhesd az életed?
Sohasem gondoltam azt, hogy na, én író leszek, egyszerűen csak alakult az élet, és hosszú évek alatt egyre fontosabb lett az írás, egyre inkább háttérbe szorult minden egyéb tevékenység mellette. Ami az írás szakmai részét illeti – hiszen ez is egy mesterség –, sokat tanultam más szerzők olvasásából, és a fordításból is.
Neked melyik írók voltak a kedvenceid gyerekkorodban?
Szabó Magda és Tatay Sándor voltak a kedvenceim, illetve Fazekas Anna Az utolsó padban című könyve. Ennek az utóbbinak sárga pöttyös borítója volt, és nagyon szerettem. Verseket felső tagozatos koromban, ötödik osztályban kezdtem el olvasni: Arany János, Weöres Sándor és József Attila verseit.
Milyen könyveket olvastál legutóbb, amik nagyon tetszettek neked?
Julia Donaldson Macskazene című könyvét olvastuk legutóbb a kislányommal. A verses mesét Papp Gábor Zsigmond fordította és roppant megható, kedves történet. A felnőtt könyvek közül Németh Gábor Egy mormota nyara című könyvét emelném ki.
Miben más gyerekeknek vagy felnőtteknek írni?
Ha felnőtt szöveget írok, soha nem gondolok az olvasóra, csak magára a készülő szövegre, ha viszont gyerekeknek írok, többnyire a saját gyerekeimnek készül a szöveg.
Hova utaznál legszívesebben, ahol még nem voltál?
Mexikóba.
Mit szeretnél legközelebb megírni?
Egy regényt. És hamarosan elkészül egy mesekönyvem is, az utolsó mesén dolgozom éppen ezekben a napokban.
Illusztráció: Hitka Viktória (Megjelent: Tóth Krisztina: Anyát megoperálták című kötetben, Móra Kiadó, 2015.)
