Emília ijedten hüppögött.
– Nézd! – folytatta idegesen a szürkekabátos, akinek végre sikerült Emília kezébe erőltetnie a gyűrött, büdös zsebkendőt. – Én abbahagytam a kiabálást, meg a haragvósdit… most már te is fejezd be ezt a… bánatoskodást! – Emília kifújta az orrát, és minden erejével igyekezett összeszedni magát. – A hüppögést is fejezd be, és akkor bemutatkozom!
Emília, amilyen gyorsan csak lehetett, befejezte, mire a szürkekabátos bemutatkozott, valóban.
– A nevem Körmöczi György! – mondta.
– Vicces név! – állapította meg Emília bánatosan. A Körmöczi nevűnek erről más lehetett a véleménye: csípőre tette a kezét, és vett egy nagy levegőt…, de nem volt ideje mondani semmit, mert a kislány megelőzte:
– Engem Csatárka Emíliának hívnak!
– Tudom, hogy hívnak! – mondta az alak vérig sértve. És, mert továbbra is veszekedni akart, gyorsan talált magának egy újabb okot, hogy ezt megtehesse. – Különben apád és anyád nem mondták még neked, hogy ne állj szóba idegennel? – támadt a kislányra.
– Hogy jön ez ide? – nézett rémülten Emília a látogatóra.
– Idegennel szóba állni, kétely és kérdés nélkül azonnal bemutatkozni neki: látod, ez pontosan, pontosan olyan felelőtlen és veszélyes dolog, mint engedély és tanári felügyelet nélkül bemenni az üres tornaterembe, és fejjel lefelé lógni a bordásfalon, amikor pedig egyszer és mindenkorra…
– De hát te nem vagy idegen! – mondta Emília.
A furcsa nevű nem hallotta meg rögtön, annyira vitte a lendület.
– Egyszer és mindenkorra tudomásul kéne venni: a szabályok nem azért vannak, hogy a gyerekek életét megkeserítsék! A szabályok azért vannak, hogy a szülők nyugodtan tudjanak… Mit mondtál?
– Azt, hogy te nem vagy idegen! Láttalak már téged, többször is! Ott voltál az összes születésnapomon, amire csak vissza tudok emlékezni. És elég sokra emlékszem! Sosem hoztál ajándékot, soha nem mondtál nekem, „Isten éltessen!”-t, nem húztad meg a fülem, nem is szóltál hozzám, viszont beleettél a születésnapi tortámba, amikor azt hitted, hogy senki se lát!
– Erre, ha nem muszáj, ne emlékezz ilyen élénken, jó? – fogta hirtelen suttogóra a látogató. – Tudod, a feletteseim elég háklisak az ilyesmire. Mondhatni… – Körmöczi megint megköszörülte a torkát. – Szabályellenes beleenni a védencek tortáiba, az ételeikbe úgy általában. Szigorúan véve megjelennem sem lenne szabad! Újabb pontlevonást kaphatok, ha ezek a dolgok kitudódnak! Holott – emelte fel ismét a hangját, ma már száz pontot levontak tőlem miattad! Tudod te, mit jelent ez? – Emília nem tudta. – Azt, hogy újabb száz évig nem fogja ismerni senki emberfia a nevemet! – Körmöczi felpattant Emília ágyának széléről. – Egyetlen templomban sem lesz rólam festmény, egyetlen parkban sem lesz rólam szobor, és, ami a legrosszabb: soha egyetlen ember sem tud majd engem hívni, ha bajba kerül! – Körmöczi róni kezdte a kórtermet, föl-alá mászkált az ágylábak határolta üres térben. – Naná! Hogyan is hívhatnának valakit, akinek még a nevét sem tudja senki! Továbbra is csak a nagymenőktől kér majd mindenki személyes segítséget: Mihálytól, Rafaeltől, Gábrieltől. Még az unokáid sem fognak tudni arról, hogy az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, létezik! Pedig létezik! Én létezem!
Részlet Kolozsi Angéla Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak című meseregényéből. Illusztráció: Gyöngyösi Adrienn. Pagony, 2014
