Egri Mónika: Sárga mese

Böte manó ma arra ébredt, hogy szereti a sárgát.

Talán tudat alatt érzékelte, ahogy a nap a hasára sütött, és megmelengette kívül-belül.

Reggel az öltözőszekrénye elé állt, és hosszan nézegette magát a tükörben.

Igazság szerint Böte manónak nem volt szüksége ruhákra, elég volt csak a saját kifejlesztésű varázsigéjét elsuttognia, máris olyan színben és fazonban pompázott a bundája, amilyent csak elképzelt. A szekrény mégis jó szolgálatot tett, mert csoda holmikkal volt telepakolva. Akár egy igazi kincsesbánya. Ha Böte manó kinyitotta, szinte a fejére omlott az a rengeteg fura holmi. (Böte manó nem kimondottan a rendrakásról volt híres.)

„Majd holnap” – ezt volt a vezényszava, és a holnap újra csak másik holnappá változott.

Így történhetett meg, hogy a színes holmik furcsa katyvasszá álltak össze a szekrényében.

Volt ott például egy ezeréves tarisznya, jövőbe látó kristályokkal a bélésébe rejtve (ez ritkán került elő, mert a jövőt megpillantani nem is annyira veszélytelen, mint ahogy elsőre gondolnánk).

Mi volt még ott?

Egy zsák, telis-tele megszáradt levelekkel. Természetesen színes, őszi falevelekkel, amiket a régi barátaitól kapott. A levelekre tapadt foltok mind egy-egy történetet meséltek el. Csak háromszor meg kellett pördíteni a leveleket, és máris megelevenedtek a képek, akár egy mozifilm kockái. Böte manó ezeket akkor vette elő, ha magányosnak vagy szomorúnak érezte magát. Szerencsére ez ritkán fordult elő, mert őt mindenki szerette.

Meg kell még említenem az emlékmorzsákat. Egy foltos textilegérke őrizte őket a legfelső polcon.

Az emlékmorzsák, akár az igazi kenyérmorzsák, valódi eledelnek számítottak, csak nem a testnek, hanem a léleknek. Elég volt egyetlen emlékmorzsát bekapnia és megízlelnie, Böte manó máris a múltban találta magát. Micsoda buli volt saját szöszkócos önmagával fogócskázni, vagy beülni az iskolapadba a kis Böte manó mellé, és mindent jobban tudni nála!

Mondom, csuda dolgok voltak a szekrényben.

Igen, a mai nap határozottan sárga – dudorászta magában. Itt az ideje a színváltásnak.

„Hipp és hopp,
kipp és kopp,
 fitty és futty,
pitty és putty.”

Amint a varázsigét elmormolta, szőre máris sárgára váltott, hogy a nap is megirigyelhette volna tiszta fényét, varázslatos csillogását.

Most már indulhatunk – mondta.

Elsőként egy nagy, sárga macska jött vele szembe, száján épp kibukott egy jókora ásítás. Bajuszán még megcsillant a friss tej, amit reggelire kapott.

– Jó reggelt, amint látom, összeöltöztünk – nyávogta a macska, de már ment is tovább.

– Jó reggelt! - köszönt vissza Böte manó kicsit szomorúan, mert jólesett volna összehasonlítani a kétféle sárgát.

De ha nem, hát nem, biztos nagyon sok dolga van egy kora reggeli sárga macskának.Ezt sohasem lehet tudni, csak akkor, ha kora reggeli sárga macska vagy.

Böte manó továbbindult reggeli sétájára. Lassan lépkedett a fűben, komótosan nézelődött, hiszen sárga napon egy manó nem siet sehová.

Böte manó elhatározta, hogy akárkivel szembetalálkozik, megajándékozza majd valamivel.

De mivel is ajándékozhatna meg bárkit is, ha nincsen semmije?
Amint ezen morfondírozott, a bokorból majdhogynem ráugrott valaki. Vagy valami?
Olyan gyorsan száguldott feléje, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült ellépnie előle.
A valami hirtelen lefékezett és visszafordult.
 - Hopp, elnézést, egy kicsit sietek.
Böte manó a fejét csóválta.
- Hogy siethet valaki egy sárga napon? - kérdezte az idegentől.
- Sárga nap? Az mi? 
- A sárga nap az sárga nap. Nézz a bundámra. Nem látod?
- Sárga. Azt látom. De ez mitől olyan különleges? Az én bundám is sárga.

Böte manó csak most vette észre, hogy az idegen tényleg hasonló színben pompázik, mint ő maga. Igaz, nem volt olyan szembetűnően erős árnyalatú, mint ő, de akkor is határozottan beleillett a sárga napba.

- Na szóval, a sárga nap arra való, hogy felvidítson minket. Erre találták ki.

- Én erről sosem hallottam, pedig rendszeresen olvasom a Réti Hírmondót. Ráadásul mi, vadászgörények, mindenről tudunk, amiről tudni érdemes. De sárga nap? Ki hallott már ilyet?

Böte manó kicsit elszontyolodott. Az igaz, hogy a színes napokat ő találta ki, de sohasem gondolta volna, hogy ez csak neki jutott eddig eszébe. Mi van, ha senki sem ismeri a színes napokat?

Hogy lehet, hogy elindul valaki barna bundában, amikor határozottan kékre áll az idő, és még a felhők is kéken pöfögnek a háztetők felett?...

Vagy akkor mi van a rózsaszín szemüveggel? Azt is bármikor felveheti valaki, amikor csak kedve szottyan?

És mi van, ha neki nem szottyan kedve rózsaszínben látni a világot?

Mi van, ha ő épp piros-fehér csíkosan akarja magát érezni?  

A vadászgörény látta, hogy Böte manó erősen elgondolkodott, és már bánta, hogy odavetett megjegyzésével megbántotta a szőrmókot.

- No, és merre indultál? - kérdezte figyelemelterelésként.

- Nem indultam semerre, csak úgy sétálgatok, de most már nincs is kedvem. Pedig úgy örültem, hogy sárga napom van.

- Na de sárga napod bármikor lehet, nem igaz? Amikor csak szeretnéd. Vagy nem?

- Tulajdonképpen… akár... igen, lehet - vidult fel Böte manó, és eszébe jutott a fogadalma, hogy mindenkit megajándékoz valamivel, aki az útjába kerül.

- Szeretnék adni neked valamit, aminek örülsz, de nincs nálam semmi - és nyomatékot adva szavainak, kiforgatta szőrmezsebeit. A zsebek, mint a bánatos elefántfülek, szomorúan bólogattak a vadászgörény felé. 

- De hát már adtál is ajándékot - kapott homlokához a görényke. - Adtál nekem egy gondolatot, ami felvidít majd, ha szomorú leszek.

- Tényleg? És mi az?

- Ne mondd, hogy nem tudod! Mindenkinek lehet sárga napja, amikor csak az eszébe jut.

A vadászgörény felkacagott, és elszáguldott a domb irányába. 

A szerző illusztrációival