Dobozgitártól a rockszínpadig

Nyulász Péter interjúja

Lukács László (Tankcsapda) Fotó: Burger Barna
Fotó: Burger Barna

Lukács Lászlót kevés embernek kell bemutatni, hiszen mint a Tankcsapda zenekar basszusgitárosa, énekese, Magyarország egyik legismertebb zenésze. Persze ahhoz, hogy ezt elérhesse, valamikor neki is meg kellett tanulnia gitározni. A Mikkamakkának el is árulta, hogyan kezdett hozzá:
 

Igazából nem tanultam zenélni, pontosabban soha nem jártam zeneiskolába. Viszont amikor általános iskolások voltunk, az idősebb srácok közül többeknek volt akusztikus dobozgitárja, azt kaptuk kölcsön időnként, és azzal az én sorsom el is dőlt.

Hány éves voltál akkoriban? 
Tizenkettő, azt hiszem. Egymástól tanulgattuk az akkordokat, meg akkordfüzeteket nézegettünk, hogy melyik húrt hol kell lefogni.

Mit szóltak ehhez a szüleid?
Eleinte azt gondolták, hogy ez csak egy kedves hobbi, és miért ne csinálhatna a gyerek ilyesmit, hiszen a zenélés jó dolog. Később, amikor azt látták, hogy én sokkal komolyabban gondolom a rockzenekarosdit, mint ahogyan azt ők szeretnék, akkor elkezdtek aggódni, hogy „kisfiam, ebből nem lehet megélni, és nem lehet életcél, hogy egész életedben csak gitározzál”. Viszont sohasem tiltották, inkább tűrték. Aztán amikor egyértelművé vált, hogy ez a dolog sokkal komolyabb, mint egy gyerekkori vagy kamaszkori fellángolás, akkor már inkább támogatták. Amikor pedig megérkeztek az első sikerek, azoknak nagyon örültek ők is.

Egyáltalán, miért fogtál hangszert a kezedbe? 
Aki zenél, vagy szereti a zenét, azt tudja, hogy erre nem lehet pontos választ adni. Egyszerűen maga a zene, a zenélés, a ritmusok, a dallamok, a szövegek már egészen kicsi gyerekkorom óta vonzottak. 

Énekeltél kórusban valaha? 
Igen, igen! Általános iskolában tagja voltam az iskola kórusának. Egészen addig, amíg a mutálás miatt a hangom megváltozott, és emiatt kitettek a kórusból.
 A hangszeres zene terén pedig a gitározás tűnt a legegyszerűbben, leggyorsabban megtanulhatónak, ami egyben már zenei kifejezésformának is tekinthető.

Mi kellett ahhoz, hogy végül aztán mégis neked legyen igazad, és ne egyszerű hobbit, vagy „felesleges időpocsékolást” jelentsen csupán a gitározás, hanem komoly megélhetéssé váljon?
Igazából én akkor is zenélnék, ha nem tudnék megélni belőle, csak akkor nyilván munka mellett, hobbiból, mint azt sokan, nagyon helyesen, meg is teszik. Az, hogy ma ez a munkám, amiből meg is tudok élni, számomra külön ajándék, hiszen mindig maga a zene, a zenélés öröme vonzott. Persze ahhoz, hogy a Tankcsapda zenekar azzá váljon, amivé lett, sok időt kellett a próbateremben tölteni, ami mellé maximális elkötelezettségre is szükség volt. Kellett az elszántság, a kitartás, és erős hit abban, hogy az, amit csinálok, akkor is működni fog, ha időnként vannak hullámvölgyek, és olykor minden sötétnek látszik körülöttem. 

Tankcsapda (Fotó: Campus Foto)
Fotó: Campus Foto

Milyen zenét ajánlanál a Mikkamakka olvasóinak figyelmébe? 
Konkrét zenei stílust nem szívesen ajánlanék, hiszen szerencsére minden ember más és más, ahány ember, annyiféle zenét szeret és ez így is van jól. Én inkább azt ajánlanám minden gyereknek – és felnőttnek is –, hogy legyen nyitott a zenét illetően, hallgassa meg a legkülönbözőbb műfajú muzsikákat is! 
 
Fotó: Szepesi Boglárka