– Kemi? Hahó, Kemi! Itt vagy?
– Itt hát, Kami, nem látsz?
– Hehehe, nem vettelek észre. Olvastad az újságot?
– Nem is csak egyet. Sőt, láttam a hajnali nyúzt a tévében. Hallottam a Hírharsonát a rádióban, sorban rákattintottam a hírportálokra...
– És?
– Kami, ez a te hibád! Hiába mondtam, hogy baj lesz ebből, most mindenütt a tegnapi botrányos színházi estünkről írnak.
– Ugyan már, Kemi, ahelyett hogy kacagnál az egészen! A Színes Hírek színikritikusa például azt írja, hogy az üres utcákon üldözött minket a rendőrség!
– Na látod, például ez is színtiszta hazugság. Ott kucorogtunk az öltözői díványon, ahova a közönség haragja elől bemenekültünk, és vagy ötször benyitott a rendőr, a postás, a villanyszerelő... Aztán ahelyett hogy rajtunk segített volna, ők is az utcára szaladtak, hogy minket kergessenek.
– Hát ez az! Hahaha! Egyikük sem vett észre minket a díványon, csak az ügyelő. Hehehe...
– Ez egyáltalán nem vicces!
– Dehogynem! A Sárga Oldalak az egészet megírja. Figyelj, olvasom!
„Botrány a színházban
A Pantomimikri című színmű tegnap esti színielőadásán tombolt a közönség. A színház nézőterén szinte már az első perctől fokozódott a hangulat. Csakhogy a publikum nem a tetszését, hanem a nemtetszését fejezte ki, és követelte, hogy fejezze be a színtársulat ezt a színjátékot, amivel a színi előadást mímeli. A színpadon ugyanis semmiféle színmű előadása nem látszódott. Úgy értve, hogy a kellékek és a díszletek között nem bukkantak fel a színészek...”
– Látod, Kami, pont ez az! Épp az ellenkezője, hiszen igenis ott voltunk!
– Ne vágj közbe, Kemi, hadd olvassam fel az egészet! Szóval:
„...Egyedül a színpadi világítás színei jelentettek bármi változatosságot. Az idő múlásával azonban a nézők szeme nemcsak a színes lámpák fényétől villogott, hanem a méregtől is. A belépő árát visszakövetelve tomboltak. A közönség hangadó kritikusa ekként foglalta össze az elégedet-
lenségük okát:
Nem azért fizettünk, hogy a semmit lássuk!
A Kelemen és Kálmán SZÍN-művész duó ugyanis olyan arcátlan produkcióval állt elő, amiből a közönség semmit sem láthatott! Áldatlan tevékenységüket aztán a színfalak mögött is folytatták a színművészek. Olyannyira beleolvadtak mindketten a környezetükbe, hogy teljességgel láthatatlanná váltak. Az őket kutató szervezők is már sokadszor nyitottak rájuk az öltözőben, amikor végre megszólaltak, és így végre rájuk találtak. Akkor azonnal a helyi bírák színe elé vitték őket. A két színművész ott azzal mentegette magát, hogy szerintük amit a közönség látott, az maga volt a megtestesült tökéletesség. Erre pedig éppen az a bizonyíték, hogy semmit nem láttak!
A Pantomimikri előadásnak ugyanis épp az a lényege, hogy eltűnjünk szem elől! – magyarázkodott Kálmán, Kelemen pedig így próbálta megenyhíteni a bíróságot: Hónapokig gyakoroltuk, hogy minél gyorsabban tudjuk követni a lámpák színének változását. Ha piros, akkor pirosak legyünk, ha zöld, akkor zöldek. Csak akkor vállaltuk a fellépést, amikor már tényleg észrevehetetlenek lettünk.
A bíró ekkor megállapította, hogy a közönség felháborodása jogos, hiszen a színpadon semmiféle előadást nem láthatott. Arra a kérdésre, hogy a vádlottak mit tudnak felhozni mentségükre, egyszerűen azt válaszolták, hogy „kaméleonok vagyunk”. Ezt a tényt a bíró enyhítő körülményként értékelte. A kihirdetett ítélet szerint végül Kelemen és Kálmán szabadon távozhatott, viszont ezért a produkcióért többé nem kérhetnek pénzt.”
– Ez így rendben van, nem, Kemi?
– Hát igen, Kami, talán ez az egyetlen korrekt beszámoló. De most ennek kellene örülnöm?
– Hát nem emlékszel, hogy miért állítottuk színre a Pantomimikrit?
– Azért, hogy híres színtársulat legyünk.
– Nos, hát ezért nem értem, mi a bajod! Hiszen híresek lettünk! Rólunk szólnak a hírek, velünk van tele a sajtó. Még a Mikkamakkában is benne vagyunk...!
– Aha, tényleg. Most, hogy mondod, Kami, te egy zseni vagy.