A város nekem először is Szegedet jelenti. A Tiszát körülölelő töltéssel, ahol ötévesen tavasszal kartonpapíron csúszkálok, virágokat szedek: kék búzavirágot, piros pipacsot; csokorba fogom, fölszaladok vele a negyedikre, anyunak puszit adok és a kezébe nyomom, ő vázát keres, vizet enged bele, és az asztal közepére teszi. A konyhaasztalra, ahol már gőzölög a leves, a palacsinta most sül, de nincs időm megvárni, mert rohannom kell vissza a töltésoldalra, ahol a többiek várnak. Lóherét gyűjtünk, négylevelűt, mert az szerencsét hoz.
A város nekem télen is a töltésoldal, ahol apuval, Évivel, a testvéremmel és a többi házbéli gyerekkel szánkózunk. Kipirult arcunkat fújja a szél, kezünk meggémberedik a hidegtől, kesztyűnk már régen átázott, de csak megyünk, újra és újra, húzzuk a szánkót föl, a töltés oldal tetejére, hogy onnan újra jöjjön a száguldás nevetéssel és sokszor eséssel fűszerezve, ahogy a többiek is ugyanezt csinálják, csupa apuka és gyerek ilyenkor a város eme kicsiny szeglete, a lakótelep mögötti töltésoldal. Hatéves vagyok.
A város nekem egy nagy sárga busz, ami bevisz az igazi városba, ahol már villamosok is járnak, és sok az ember. Egyedül ülök a buszon, sok másik ismeretlen gyerekkel; tornázni megyünk. Művészi torna. Hazafelé betűzni próbálom a neonkék feliratokat. Ét-te-rem. É-lel-mi-szer-bolt. Ujjongok, végre tudok olvasni!
A város nekem az iskola, ahol az A osztályba járok, kék nyakkendőm van, kisdobos vagyok, vékony derekamat öv szorítja az ünnepségeken. Napközis vagyok, társasjátékozom a többiekkel fél hatig, mert csak akkor jönnek haza az anyuék a munkából. Jól tanulok és jól sportolok. Negyedikes koromban nekifutásból átugrom a százhúsz centimétert, a többiek a vállukra emelnek és éljeneznek. Indulhatok a városi atlétikaversenyeken, ahol egyszer rövid távon második helyezést érek el. Érmet kapok.
A város nekem tizenhárom évesen az első csók egy négyemeletes tövében. A Gyuri moziba hív, de én a papírdzsekisbe, a barna göndör hajúba vagyok szerelmes. A papírdzseki nagyon menő, az nem mindenkinek van, mint ahogy farmernadrágot sem mindenki visel még, mert az nagyon drága. Két év múlva a Belvárosi Moziban megnézem a Hair című filmet, színes ruhába öltözöm, és zenét hallgatok az utcán a barátaimmal. Rajzszakkörbe is járok, a város központjában a nagyposta melletti Vasutasba. Ott ismerkedem meg a Feketeévivel és a Dobosgyulával. Évi táskájában verseskötet lapul, József Attila. Ámulva nézem, mert addig egy női táskában csak rúzst, púdert és zsebkendőt láttam pihenni. Ezután a város nekem a „Fáradt meg együgyű, vagy tán csak jó vagyok s reszketek, mint a fű, s mint a csillagok”. Szerelmes leszek a versekbe, és én is cipelni kezdem a József Attila-összest.
A város nekem tizennyolc évesen a nagybetűs szerelem, Gábor, akit bevisznek katonának, előfelvételisnek. Levelezünk. A város nekem ekkoriban leginkább a postaláda, mindennap kinyitom, és megörülök, ha levelet kapok. Zsákmányommal biciklire ülök, és eltekerek a város Tiszán túli részére, Újszegedre, a nagy parkba, ahol padot keresek, komotósan leülök, előveszem a borítékot a barna, csatos bőrtáskámból, amit a dorozsmai vásárban vettem száz forintért – igazi kincs ez, mert bár kicsinek látszik, mégis verseskötet is belefér, akkoriban Rilke. Olvasni kezdem Gábor levelét. Többször átolvasom, közben lehunyom a szemem. Ízlelgetem a szavakat, kicsit elhiszem, hogy engem is lehet szeretni. Ősz van, meleg szeptember.
A város nekem később a főiskola, ahol magyart, történelmet és újságírást tanulok, és egy újságot szerkesztek. A közösség ekkoriban nekem a város. Felszólalok a gyűléseken, tüntetek és cikkeket írok, és sokat táncolok a JATE Klubban. Megismerkedem a leendő férjemmel, hamarosan összeházasodunk, és lakást újítunk fel. Megszületik első gyermekünk, akit Ady Endre tiszteletére Margita Lédának nevezünk el. Ekkoriban már Ady-kötet lapul a táskámban.
A város nekem még öt éven át Szeged, és újra a töltésoldal, ahol biciklizem a két kislányommal. Margita a hátsó gyerekülésben, Kata az elsőben, mindketten egy idő után elbóbiskolnak, elnyomja őket a friss tavaszi szellő, amely minden nehézség ellenére reménnyel teli.
