Éjfélt ütött az óra, amikor a küldöttség és Mardor betoppant Almaország királyi palotájának kapuján. Mardor már olyan éhes volt, hogy útközben kis híján beleharapott az illatozó királylány gömbölyű vállába. A király és kísérete egyenesen a palota díszes ebédlőjébe masírozott, ott aztán Mardor pukkadásig falta magát. Először bekebelezett egy tál almás pitét, aztán két üveg almalekvárt, öt szelet rántott almát, hat gerezd töltött almát, végül pedig hét darab sült almát. Amikor már mozdulni sem bírt, kérte a királyt, hogy árulja el, miféle segítséget vár tőle.
– Az én pici csillagomról van szó – mondta a király, miközben búsan tunkolt az almaszószban. – Nem él Almavirágnál határozatlanabb teremtés a világon. A legegyszerűbb kérdésben sem tud dönteni.
– Soha? – kérdezte Mardor, és nagy nehezen mégis magába gyömöszölt egy utolsó pitét. Aztán még egyet.
– Soha. Mindjárt be is bizonyítom.
A király intett egy szolgának, aki két tányért tolt a királylány elé: az egyiken cukrozott almás rétesek sorakoztak, a másikon gőzölgő sült almák.
– Egyél, kislányom, egyik finomabb falat, mint a másik! – mondta a király. Almavirág azonban nem nyúlt egyik fogáshoz sem, csak rémülten bámulta a két tányért. Ijedtében még almaillata is felerősödött. – Na, mire vársz? – kérdezte szomorúan a király. – Miért nem kezdesz neki?
– Jaj, papuska, nem tudom, melyiket válasszam – mondta a királylány, és sírós lett a hangja. – Mindkettőt annyira szeretem.
– Egyél előbb az egyikből, aztán a másikból – ajánlotta Mardor a saját jól bevált módszerét.
– De melyikből egyek előbb? – kérdezte Almavirág. – Melyikkel kezdjem?
A lány pityeregni kezdett, hol az egyik tál felé kapott, hol a másik felé. Végül a király intett a szolgának, aki elvette előle a sült almát, s a királylány nyomban nekikezdett a rétesnek.
– Látod, Mardor? – kérdezte a király. – Az anyja bezzeg mindig határozott volt, sosem törte a fejét három pillanatnál tovább. A lányom azonban képtelen dönteni. S hamarosan eljön a Nagy Almafarázás Napja.
– Hát az eljön – mondta Mardor, aki most hallott először erről a napról. – Ha eljön, nincs mit tenni. Akkor itt lesz.
– Itt bizony – sóhajtott fel a király. – Így választ évezredek óta párt magának Almaország uralkodójának gyermeke. Amikor a palota-
torony harangja ütni kezdi a déli tizenkettőt, a lányom megrázza az ősöreg almafát, és arról lepottyan majd két alma, s amint földet érnek, kipattan belőlük egy-egy herceg. S ekkor majd Almavirágnak megsúgja a szíve, hogy melyikük legyen a férje. Én is így választottam feleséget két szépséges hercegnő közül.
– Értem – bólintott Mardor, és úgy érezte, rosszul van az imént befalt sok almafélétől, mintha mindegyikben hercegek és hercegnők bújtak volna meg, akik megfeküdték a gyomrát. – S mi történt a másik hajadonnal, akit felséged nem választott hitvesül?
– Éli világát. Igaz, kissé meghízott, ő lett Almavirág dadája.
Mardor tűnődve nézte a királylányt, aki éppen akkor tömte szájába az utolsó rétest.
– A választottat rögvest meg kell csókolni – folytatta a király –, különben mire a tizenkettedik harangszó is elkondul, holtan hullik a fa tövébe. Ha egyik herceget sem illeti csókjával a lányom, mindkét dalia jobblétre szenderül.
