Sah álmatlanul forgolódott, hiába a selyemtakaró, a damasztpárna, a finom szövetből a háló, hogy megóvja a rovarok csípésétől, a szívében nyugtalanság honolt. Magára terítette köntösét, és kilépett az erkélyre. A felkelő nap első sugarai beragyogták a kertet. A szépen nyírt és metszett magnóliák, olajfák és cédrusok hosszú árnyékot vetettek. A Sah összeráncolta a homlokát, mérgesen bevonult, és összecsapta a tenyerét. Fekete óriás szolgája azonnal ott termett. A Sah úgy méregette, mintha most látná először.
– Kasszim, eredj és szólj a nagyvezírnek, hogy küldesse legjobb katonáit a királyságom minden szegletébe, és addig ne pihenjenek a lovagok, amíg meg nem találják Kezírt, a varázslót. Bármit kér, mondják meg, hogy megadom, de azonnal szükségem van a tudására és hatalmára.
– Igenis, nagyuram! – Kasszim mélyen meghajolt és kihátrált.
Negyven nap és negyven éjszaka telt el, míg meglelték Kezírt, a varázslót a királyság egy eldugott falvában és meggyőzték, hogy jöjjön el a palotába. Kezír nagyon nehezen állt kötélnek, állandóan kifogásokat keresett, hogy kibújjon a felkérés elől. Végül, amikor hírét vette, hogy a Sahnak a nyugtalanságtól se éjszakája, se nappala, népes kíséret élén az ország fővárosába nyargalt.
A Sah nagyon megörült, amikor meglátta a messze földön híres varázslót, és bár már alig ment le az étel torkán, annak rendje és módja szerint megvendégelte Kezírt. Tíz napon és tíz éjszakán át tartott a lakoma. Amikor véget ért, a Sah előhozakodott a bánatával:
– Nézz körül, Kezír, milyen csodálatos a királyságom! Nem szenvedek hiányt gazdagságban, béke honol az országban, szövetségeseim és elleneim is tisztelnek, mégis, a sok szépség hiábavaló, ha nincs meg a tökéletesség, ha mindennek ott van az árnyoldala. Kertem fáinál nincs szebb, mindig zöld a levelük, mindig színesek a virágaik, mindig édes a gyümölcsük, az év minden szakában teremnek. Mégis, minden reggel, amikor a nap kel és minden este, amikor eltűnik a horizonton, sötét árnyat vetnek, ami a szívembe mar, és emlékeztet, hogy minden jó után lehet rossz, minden szépségben benne van a rút. Ezt nem szeretném, tökéletest akarok! Kérlek, tüntesd el a dolgok árnyoldalát!
Kezír, aki eddig figyelmesen hallgatta a Sah panaszát, végigsimított a szakállán, majd lassan formálva a szavakat, mintha lágy rózsaszirmokat eregetne, beszélni kezdett:
– Dicső Sah, amit kérsz, nem fogja a javadat szolgálni. Allah, a hatalmas, nem véletlenül teremtette így a dolgokat. De látom, a szíved addig nem nyugszik, amíg kívánságod nem teljesül. Ám legyen, de fele királyságodat kérem cserébe!
A Sah tépelődött, de úgy gondolta, ha megmarad a fele királysága, még úgy is ő marad a leghatalmasabb uralkodó, és az ő birodalma lesz a legtökéletesebb mind közül. Lehúzta bal kezéről a déli tartományt jelképező rubingyűrűt és felhúzta a varázsló ujjára. Kezír meghajolt, maga köré tekerte a köpönyegét, és eltűnt.
Azon az éjszakán a Sah hosszú idő után először nyugodtan aludt, másnap reggel mosolyogva vonult ki az erkélyére, és valóban eltűntek a fák árnyékai. Semminek nem volt többé árnyéka. A Sah boldog volt.
Öröme nem tartott sokáig. Egyre-másra futottak be nyugtalanító hírek a birodalma különböző részéből. Az állatok elhullottak, mert a tűző napsütésben nem találtak hűsítő menedéket. A gabona kiégett, mert nem tudták sehol elraktározni a perzselő forróság elől. A királyság ellenségei egyre gyakrabban törtek be és portyáztak a határon – a Sah katonái kitikkadva nem tudták nyílt színen felvenni velük a küzdelmet, viszont rejtek mögül nem tudtak támadni, mint régen, hiszen nem volt hova bújni.
Látva a sok szenvedést, a Sah teljesen magába roskadt. Egyedül maradt, nem volt kihez fordulnia. Súlytalanul és árnyéka nélkül bolyongott a palotában. Egyetlen lehetősége maradt: újból Kezírért küldetett.
A varázsló a harmadik napon meg is jelent. A Sah meg sem tudta tisztességesen vendégelni, rögtön a lába elé vetette magát és úgy könyörgött, hogy adja vissza a dolgok árnyékát. Kezír végigsimított a szakállán, s olyan hangon, mint amikor a vihar kavarja a homokszemeket a sivatagban, megszólalt:
– Ám legyen! De a varázslatnak nagy lesz az ára: a maradék királyságod!
A Sah elsírta magát, de tehetetlen volt. Lehúzta jobb kezéről az északi tartományt jelképező gyémántgyűrűt, és átadta a varázslónak. Kezír forgatta kezében a gyűrűt, végül lehúzta az ujjáról a rubingyűrűt és mindkettőt a Sah markába nyomta. Letekintett a Sahra és sziklák nyelvén szólt hozzá, ércesen és dörgedelmesen:
– Tanuld meg a leckét, dicső Sah, és legyél jobb király! – azzal összecsapta a tenyerét és lágy fuvallatként kirepült az ablakon.
Többé nem látták a királyságban, de nem is volt rá szükség. A Sah hosszú élete végéig bölcsen uralkodott, megbecsülte, amije volt. Amikor megfáradt a sok teendőtől, kiment a kertbe sétálni, vagy csak ült és nézte a friss örökzöld leveleket és az elszáradt kórókat, amelyek mind ugyanolyan sötét árnyékot vetettek, amíg el nem tűntek a bársonyos éjszakában.
Illusztráció: Márton Szimóna
