A kevély királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, egyiknek sem volt se oldala, se kéménye, mégis lakott benne egy királyfi. Nem volt szegény, de szerette a tréfát, azért bújt el abba a se kéménye, se oldala vityillóba.

Egyszer megint kigondolt valami kópéságot magában. Magához hívatta az udvari festőjét. Csináltatott magáról három olyan képet, hogy nem egy királykisasszony, de még a vasorrú bába lánya is alig ment volna hozzá feleségül. Úgy festette le magát, mint kóborló, vándor cigány legényt, akinek a szakadt ingén kívül semmi mása nincs a kerek világon. Ezt a három képet meg elküldte három királylánynak, hogy jöjjenek hozzá feleségül.

Na, nem is tette ki az ablakába, amit erre üzentek! Az első azt válaszolta, kár, hogy nem előbb szólt, mert akkor elment volna hozzá feleségül, de most már mást választott. A második királykisasszony azt üzente, hogy ha a világon egyedül volna, akkor sem tenné. A leggorombább a harmadik volt, aki kerek perec megüzente, hogy még a sáros csizmáját se törölné bele.

Hát így kifizették!

Istentelen méregbe gurult a királyfi:

„Na megálljatok, majd adok én nektek!” – gondolta magában. Azzal felöltözött sza­kadt cigány ruhájába, hóna alá vágta a hegedűjét, és elment a harmadik királykisasszony apjaura udvarába. Ott tüstént felvették muzsikusnak, olyan szépen muzsikált.

Este aztán, mikor a királykisasszony kinn könyökölt a palota ablakában, csak meg­szólaltatta a hegedűjét, de olyan szépen, hogy még a hold is lassabban ballagott az égen, és vagy másfél órával később ment le, mint rendesen.

Na, ha a hold így meghatódott, mennyivel hamarabb levette lábáról a királykisasszonyt!

Alig hallotta meg egyszer­-kétszer a muzsikát, máris kiszökött a királyfi cigánylegényhez.

 

Még egy hétig se volt ott a legény, s úgy elment vele világgá a királykisasszony, hogy még a kapufélfától se búcsúztak el.

A királyfi meg ágrólszakadtan elvitte haza a királylányt, de nem ám az aranypalotába, hanem a kis házba, amelyiknek se oldala, se kéménye nem volt.

Hamarosan rájuk köszöntött a nyomorúság. Amit a királykisasszony odahaza a ba­tyuba rakott, bizony hamar elfogyott. Valamihez kezdeni kellett.

Nekiveselkedett hát a királyfi, és olyan ügyes cserépedényeket készített, hogy akárki megvehette volna. A feleségét meg elküldte a piacra árulni.

Kipakolt a királylány a piac közepén, sorba rakta a sok butykost, fazekat, kannát, miegymást, amit a fazekasok szoktak árulni. Csípőre tette a kezét, aztán odaállt közéjük.

Nem így a királyfi! Beszélt a kocsisokkal, hogy menjenek el a piacra, ott egy asszony cserépedényt árul, ne nézzenek se istent, se embert, csak törjék össze vala­mennyi áruját.

Úgy is történt. Mire a királykisasszony csak elsikíthatta volna magát, már nem is maradt egyebe, mint egy törött bögréje. A többit mind összetörték a kocsisok. Mehetett haza nagy szomorkodva.

Hazatér este a királyfi, sír ám otthon a felesége nagy keservesen.

– Mi bajod, kedves feleségem? Csak nem sírsz?

– Hogyne sírnék, mikor az a sok kocsis mind összetörte a drága cserépedényeimet. Miből élünk meg mi most?

– Sose sírj, édes galambom, majdcsak akad valami. Ehhez nem volt szerencsénk, majd valami máshoz látunk. Próba, szerencse!

Másnap – mit volt mit tenni – a királykisasszony beállt szakácsnénak, mert éppen valami lagzi volt, és szakácsot kerestek. A királyfi meg azt mondta a feleségének, hogy hozzon estére legalább valami ennivalót, anélkül haza ne jöjjön!

– Majd felkötöm a szoknyám szélét, abba teszem – mondta a királylány. A királyfi meg odament a lakodalmas házhoz, és beszélt a vőfélyekkel:

– Van itt egy új szakácsnő, haza ne eresszék anélkül, hogy jól meg ne táncoltatnák. A királylány aznap este csakugyan jól megpakolta a szoknyáját, mielőtt elindult

volna haza.

A vőfélyek meg hirtelen körbefogták, és úgy megforgatták, hogy kifordult a szoknyája aljából a sok bögre, tele káposztával, hússal megrakva, és mind szerteszét szóródott.

Sírt keservesen a királylány, hogy ilyen szégyenben maradt, és még vacsorát se vitt haza. Kérdi az ura:

– No, mit hoztál, kedves feleségem?

– Nem hoztam én semmit – siránkozott –, mert azok az átkozott vőfélyek úgy meg­

forgattak a lagziban, hogy egy falat ennivaló nem sok, annyi se maradt.

– Baj, baj – mosolygott a bajsza alatt a királyfi –, de hát nincs mit tennünk. Holnap majd több szerencsénk lesz. Legjobb, ha elmégy a királyfi palotájába szobalánynak, ott talán nem csinálsz semmi kárt. Ha egy-­két ablakot kitörsz, azért még marad pár ezer.

Másnap elment hát a királykisasszony szobalánynak. Takarította, porolta a sok szobát napestig, majd leszakadt a dereka.

A királyfi meg a hátsó bejáraton beballagott a palotába, fölöltözött aranyos királyi ruhájába, s nagy vacsorát rendezett. Ott voltak az udvari népek, grófok, bárók, válo­gatott cigány legények. A lakoma közepén berendeli a szobalányt, maga mellé ülteti. A lány föl sem mert nézni a tányérból, a fejét sem merte fölemelni.

Ahogy ettek, a királylány tányérjában megcsördült a kanál. Hát csak nagyot néz, mikor megtalálja tányérjában azt a gyűrűt, amit ő adott a cigány legénynek.

Akkor a királyfi azt mondta:

– Látod, azt üzented, hogy még a sáros csizmádat se törölnéd belém. Ezért csináltam én veled ezt a csúfságot, de most már elég volt belőle. Öltözz föl szépen!

Azzal a királynét a jobbjára ültette, és csaptak olyan nagy lakodalmat, hogy annak párja nem volt hetedhét országban. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Megjelent: Boldizsár Ildikó (szerk.): Esti mese lányoknak 
(Móra, 2016). Illusztráció: Kőszeghy Csilla