Olvasási idő: 
10 perc
Author

Tanterv a megfontoltság és az egyensúlyok keresése jegyében

Beszélgetés Kaposi József főigazgatóval

Hazánk oktatástörténetének utóbbi száz esztendejében született tantervek egyike sem kerülte el a kritikai pergőtüzet, ezért szinte furcsa, hogy a nemrég vitára bocsátott Nemzeti alaptantervet (NAT) a korábbihoz képest jóval kevesebb bírálat érte. Megtanultuk a tantervkészítést, egyáltalán hogyan kell, lehet jó tantervet csinálni? Erről is kérdeztük Kaposi Józsefet a tantervkészítő munkacsapat vezetőjét, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatóját.

Hasznos, ha egy ország ragaszkodik a hagyományaihoz, például a tanterv készítésekor is. Nos, a Nemzeti alaptanterv a legjobb hagyományokra támaszkodva fogalmazza meg a fejlesztési célokat, a műveltségi tartalmakat. Miért van szükség ilyenfajta tantervre a mai világban?

Napjaink oktatási rendszereiben, ha eltérő módon is, de érvényesül a tartalmi irányítás elve, bár „királyi út” vagy egyedül üdvözítő megoldás ebben az összefüggésben sem létezik. Az Európai Unió országaiban, illetve általában Európában léteznek a mienkhez hasonló alaptantervek, amelyek elsősorban a folyamatszabályozás és a tartalomfejlesztés eszközeiként működnek. Míg az előbbi lényege, hogy e szabályozó dokumentumok mentén tervezhető és előre jelezhető legyen az a tanítási-tanulási folyamat, amely az iskolákban történik, addig az utóbbi új tartalmak beemelésével különböző fejlesztéseket kezdeményez. A hazai Nemzeti alaptanterv a közoktatás egészére vonatkozó, úgynevezett egykötetes dokumentum, amely három fő dimenzió (a fejlesztési feladatok – nevelési célok, a kulcskompetenciák és a műveltségterületek) mentén részletezi a nevelés és oktatás általános feladatainak megvalósítását, egyben viszonylag határozottan megszabva a kerettantervek, majd az azok alapján megírt helyi tantervek tartalmát. Például a finn nemzeti alaptanterv-sorozat viszont viszonylag tág teret enged az egyes kurzusok tervezőinek: fő célja annak segítése, hogy a helyi tantervben részletezett kurzusok olyan egységes elvekre épülő tanulási környezeteket teremtsenek, amelyben a nemzeti szintű nevelési-oktatási célok, értékek egységesen reprezentáltak.

 

Az Entwurftól napjainkig eltelt idő visszaigazolja-e azt, hogy a tantervnek meg kell határoznia a tanítandó tananyag tartalmát?

A tanterv műfajtörténeti alakulásából levonhatunk bizonyos következtetéseket, vagy kereshetünk e folyamatban mintákat, de igazolást csak a jelen adhat. A zárt és nyitott, azaz a többet és kevesebbet szabályozó tantervek skáláján a jelen hazai tantervfejlesztés inkább a zártabb modellt követi, a szabályozás központi: a nemzeti (országos) szinten megállapított követelmények kötelezően elvárt közműveltségi standardokat jelölnek ki. Míg például Norvégiában vagy Svédországban a központilag előírt és általánosan alkalmazott tankönyv mára már gyakorlatilag ismeretlenné vált (azaz a pedagógus a helyi tanterv alapján, az alaptantervben meghatározott kompetenciák és fejlesztési feladatokhoz, illetve célokhoz választ tartalmakat és ezekhez tervez tevékenységeket, melyben számos platform segíti), addig Ausztriában vagy Svájcban a tanterv gyakorlatilag meghatározza a tanítandó tartalmakat, és a segédletek révén az ezekhez kötődő tevékenységeket is.

 

Magyarországon mindig a magyar irodalom – és újabban a történelem – tantervi anyagáról alakultak ki a legélesebb viták. Mintha most se lenne másként. A divatos és egyben modernnek nevezett irányzatoknak behódolók szólják le az úgynevezett, elsősorban népi gyökerű nemzeti irodalmat, írókat, s nem hiányolják őket a tantervből. A tantervkészítők sem?

A tantervkészítők legfontosabb erénye a megfontoltság, az egyensúlyok keresése. A fél évszázados kultúrpolitikai történéseket és ezek következményeit nem feltétlenül a Nemzeti alaptanterv tudja orvosolni. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy az oktatásra szánt irodalmi kánon radikális bővítését, illetve átalakítását igénylő csoportok által javasolt szerzők megítélésében a hazai, de például az erdélyi szakmai kulturális közélet is megosztott. Úgy vélem, konkrétan az Országgyűlésben először, 2012. február 27-én elhangzott felszólalásra, majd a médiában többször megjelent polémikus felvetésekre céloz. Ennek lényege egyrészt a NAT-ban megjelenítendő szerzők és irányzatok tételes megnevezése, másrészt értékítéletek deklarálása, melyek szerint egyes írócsoportok eszmeisége ma kívánatosabb, mint másoké. A felvetések mögött egymással versengő irodalomtanítási célok is felsejlenek. De a vita sajnos nem az alapkérdésekről szól, és nem is mai diákok irodalomolvasási motivációiról, érzelmi, gondolati szükségleteiről. Amúgy a tárgyszerű képhez az is hozzátartozik, hogy irányzatok, világlátások, eszmék egymásmellettisége, egymás mellett élése eddig is része volt az iskolában közvetített irodalmi műveltségnek, a középiskolai irodalomtankönyvek eddig is szóltak a nemzeti konzervatív irodalomról, az 1930-as évek szociográfiáiról, a határon túli magyar irodalomról. Vitatkoznék magával a kérdésfeltevéssel is, amely divatoknak, irányzatoknak behódolókra, illetve a népi gyökerű nemzeti irodalmat pártolókra osztja fel a szerzőlistához hozzászólókat. Talán Babits, Kosztolányi hívei lennének a behódolók, míg az 1920-as és 30-as évek konzervatív íróit pártolók a nemzetiek? Nem hiszem, hogy ilyen felosztásban kellene „ki kicsodát” zúdítani az iskolai értelmező közösségekre, tanárokra és diákokra egyaránt. Másrészről köztudott, hogy a tanárok megküzdenek minden egyes végigolvasott regényért, megtanult memoriterért. Az MTA Irodalomtudományi Intézete bölcsen azt tanácsolja, a középiskolai irodalomtanításba ne vigyük át azt, ami elsősorban az egyetemekre tartozik – célozva ezzel e tárgyban is a szaktudományos, akadémiai színtér feladataira.

 

A történelem a másik vesszőparipa. Vagy azért, mert az őstörténet kimarad a tantervből, vagy mert egyetlen szempont szerinti értelmezésben jelenik meg. Nagyjából érvényes ez a szocializmus korszakára is. Mintha nem törekedne a régmúlt és a közelmúlt árnyaltabb bemutatására a tanterv. Egyáltalán lehet ez célja a tantervnek?

A magyar őstörténet feldolgozása több szinten jelenik meg a Nemzeti alaptantervben (alsó tagozat: mondák az eredetről, a honfoglalásról, államalapításról; felső tagozat: történetek a magyarság vándorlásáról és a honfoglalásról; 9–12. évfolyam: eredet, vándorlás, honfoglalás, államalapítás). A Nemzeti alaptanterv szövege azonban alapvetően tartalmakat és nem nézőpontokat jelenít meg – jóllehet alapvető követelmény, például az, hogy a 9–12. évfolyamokon zajló forrás- és tevékenységközpontú tananyagfeldolgozás során a diákok képessé váljanak arra, hogy a különböző típusú forrásokban meglássák az azt létrehozó szerzők nézőpontját – az egy-egy kérdéskörre vonatkozó különböző álláspontok megjelenítését azonban a NAT inkább az alacsonyabb szintű szabályozás (kerettantervek) hatáskörébe utalja.

 

Nem titkolt szándéka a tantervnek a nemzeti hovatartozás, az erkölcsi, hazafias nevelés erősítése. Ennek az iskolában történő napi gyakorlattá válásához kapaszkodókat ad a tanterv, megjelöli a célokat, az irányokat, a tartalmakat. A globalizálódó világban nem széllel szemben menetelés ez?

A történelem egyértelmű tanúsága, hogy azok a nemzetek tudnak fennmaradni, amelyek egyedi értékeiket őrzik, képesek a kor kihívásaival identitásvesztés nélkül szembenézni. A Nemzeti alaptanterv egyszerre vállalja fel az európai oktatási kihívásokat a kulcskompetenciák beemelésével, és teszi mellé a magyar társadalom által égetően fontosnak tekintett fejlesztési célokat, nevelési elveket. A kettő együtt alkot egészséges egészet. A felsoroltak a mai magyar társadalomban megfogalmazódó igények, amelyek a kormány kiemelt támogatását is élvezik. A hétköznapokban ezek korábban is megvoltak a közoktatásban, például a határon túli kirándulások, etikai kérdések megbeszélése, csak a pedagóguson múlt, hogy ezek hangsúlyosan jelentek meg vagy csak egy-egy nemzeti ünnep kapcsán. Most ezek a közoktatási rendszer egésze számára kiemelt területek lettek.

 

Gloviczki Zoltán helyettes államtitkár azt nyilatkozta, hogy a Nemzeti alaptanterv nem megy szembe a nemzeti trendekkel, sőt velük egy irányba tart. Megemlítene néhány, ezt a véleményt erősítő passzust a tantervből?

Ha azt nézzük, hogy a Nemzeti alaptanterv 1995-ös változatához képest a 2012-es milyen tartalmi változáson ment át, akkor egyértelműen látható, a mostani változat felhasznált mindent a korábbi változatok vívmányai közül. Beépítette éppúgy a kiemelt fejlesztési területek megközelítést, amely a 2003-asban jelent meg, miként a 2007-es európai uniós kulcskompetenciáit, és mindezt közismereti tartalmakkal egészítette ki, ami már az 1995-ös sajátja is volt. Tehát inkább a Nemzeti alaptanterv evolúciójáról lehet beszélni, a nemzeti trendeknek megfelelően. A koncepciót mértékadó szakemberek nem vitatják, csak azok, akik az elmúlt nyolc év erőltetett, tartalom nélküli kompetencia fejlesztése mellett kardoskodtak korábban is. A pedagógustársadalom pontosan tudja, hogy a kiegészítések szükségesek és azt is, tartalom nélkül nem lehet képességeket fejleszteni.

 

A jónál is lehet jobban csinálni. Birtokukban a hozzászólásokkal, hogyan látja, miben fogtak mellé, mit kell átdolgozniuk a tantervben. Természetesen csak a lényegesebb változtatásokra gondolok.

A Nemzeti alaptanterv elkészítését és az elkészült anyag jellegét alapvetően meghatározta az a törekvés, hogy az új alaptanterv a közműveltségi elemek beépítésén keresztül kialakítson egy közös kulturális kódrendszert. E cél elérése érdekében az egyes műveltségterületi anyagok talán terjedelmesebbek lettek az optimálisnál, a hozzászólások legnagyobb része is ezt igazolja vissza, így a legfontosabb feladat is a műveltségterületek anyagának áttekintése, rövidítése, egyszerűsítése. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a rövidítési igényekkel egyidejűleg majd minden hozzászólás rögtön meg is fogalmaz valamilyen hiányolt területre vonatkozó kiegészítési igényt – elég nehéz tehát ennek a kettős követelménynek egyszerre eleget tenni.