Olvasási idő: 
17 perc

Öt esztendő az Anyanyelvi Konferencia műhelyében

Válogatás A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratának öt évfolyamából

Összeállította Pomogáts Béla. Budapest, 2010.

Az anyanyelvi mozgalom mögött már évtizedes múlt áll – kezdi Pomogáts Béla a bevezetőt -  első alkalommal 1974-ben gyűltünk össze Debrecenben és Budapesten a magyar  nyelv és kultúra elkötelezett hívei és munkásai.  A korábbi években is megjelent egy-egy gyűjteményes kötet azokból a nyelvtudományi, irodalom- és művelődéstörténeti írásokból, melyek hitelesen mutatják be mozgalmunk köznapi munkáját. Ez a kötet is ezzel a céllal készült…
A válogatás keretét: Illyés Gyula A törzs szavai és Sulyok Vince: Hazád és anyanyelved  c. költeményei adják. Illyés az anyanyelvi mozgalmuk egyik kezdeményezője volt, s a norvégiai Sulyok Vince pedig hosszú időn át vállalt szerepet munkánkban.
Az írások négy fejezetbe tagolódnak:
A  Hagyományok és lehetőségek  fejezetet Fazekas Tibor írása nyitja, a magyar kultúra európai hagyományai és a jövendő lehetőségeit taglalja a kezdetektől napjainkig, s egy másikban azokat a szabályokat, körülményeket vizsgálja, amelyek anyanyelvünk helyét az Európai Közösségben megszabják, pl.   22 (ma már 25)  másik vele egyenrangú nyelvvel alkotja az Unió hivatalos nyelveinek a „készletét”. A magyar nyelvet tanulók számára sokkal aktívabb politikát és oktatási gyakorlatot kívánna, pl. a Duna TV támogatásával…
Péntek János a nyelv és a kultúra hálójáról, az előző század falairól, határairól szólt, amelyek azt eredményezték, hogy Kelet-Európában minden fordítva történt, mint ami  közösségeink számára kedvező lett volna, Nyugat-Európa modernizálódott, urbanizálódtak a falvak, járhatóvá tették a mezei utakat, keleten göröngyössé az országutakat, de anyanyelvünket és kultúránkat is szétszabdalták. Ennek a szétszabdaltságnak a következménye a régiók fejlettségi szintjeinek különbözősége…  Mégis a remény és a cselekvés jegyében szakmai, kulturális, közművelődési intézményeink alakulhattak, a régiek közül több is újrakezdhette működését… ezeket sorolta fel a szerző. A kultúra szűkebb és tágabb szférái, a nyelv szerepe azért fontos, mert a kisebbségi kulturális magatartás egyik legfontosabb jegyének az anyanyelvűséghez, a tradíciókhoz való ragaszkodás bizonyul… ennek jegyében indult az Erdélyi Tankönyvtanács, mintája lett a Kárpát-medencei Tankönyvtanácsnak, alapítványok tevékenykednek, szórványtáborok, szakmai konferenciák, nyelvi kutatóállomások, s az Akadémia köztestületi tagsági köre is kibővült… s a cikk megírása óta megvalósult a magyar állampolgárság vissza- illetve megszerzésének lehetősége is…
Bodó Barna a szórvány, identitás, civil társadalom kérdéskörét járja körül, a támogatók, a civiltársadalom feladatvállalását sürgeti, azokét, akik számára az anyanyelv: ügy. Mert a szórványokban hatványozottan érvényesül a tartozni valahová kérdése, az identitásépítés.
A szórványban jelentkező kétnyelvűség és két-kultúráltság irodalmi vetületeit vizsgálja Alabán Ferenc, előbb világirodalmi kontextusban, Samuel Becket, Csingiz Ajtmatov, Joseph Conrad, Vladimir Nabokov  példáját említi, akik saját műveik más (idegen) nyelvű tolmácsolására is vállalkoztak. Magyar irodalmi vonatkozásban II. Rákóczi Ferencet említi, aki latinul és franciául írt, Mikes Kelemen viszont nem váltott nyelvet a kényszerű emigrációban, s mindketten nemzeti irodalomtörténetünkbe sorakoztak. Szintén irodalomtörténeti adat, hogy a reneszánsz idején éltek íróink, akik latinul, magyarul és szlovákul alkottak. Rimay János, Madách Gáspár, Beniczky Péter és Bél Mátyás mellett Ján Chalupka, de Pavel Országh Hviezdoslav is, aki szlovákra ültette át Madách Imre Az ember tragédiáját, Petőfinek és Aranynak volt költői tanítványa…
Kötő József is a Kárpát-medencében élő magyar nemzeti közösségek kapcsolatrendszerének európai alakításáról vall, hiszen a konszolidációnak a globalizáció jegyében, az „összemberi művelődés” szellemében kell végbemennie, Krenner Miklós szállóigéje  alapján:  „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajon él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben,”
Sárközy Péter olasz szemszögből vizsgálta meg a magyar irodalom „európai helyét”, helyzetét, a magyar kultúra itáliai  jelenlétéről, ismertségéről szólva  Janus Pannonius és Zsámboki, azaz Johannes Sambacus János szerepel az ismeretségi listán, majd Petőfi Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc  (A Pál utcai fiúknak több mint 25 különböző fordításáról van tudomásunk),  s a sorban Kertész Imre, Szőcs Géza, Grende Lajos és Esterházy Péter is jelen van. Egy új, igen felkészült fordítói generáció is jelentkezett, és munkásságuknak köszönhetően a XX. századi modern magyar irodalom szinte minden képviselője megjelent olasz fordításban.
A magyar kultúra ismertetéséről számol be Nagy Piroska, aki a Budapesti Amerikai Nemzetközi Iskolában oktat magyar kultúrát külföldieknek, olyan diákoknak, akiknek a szülei követségi dolgozók. Bár a oktatás egy évre terjed ki, tartalmilag bizonyos csomópontok mentén: az ünnepi évkör, a hagyományos paraszti életforma éves ciklusa és a magyar történelmi évfordulók alkotják az átfogó keretet, erre fűzi fel a szerző a magyar irodalmi alkotásokat, a népviselet megismertetését, népzenészeket ív meg, akiknek hangszereit a gyerekek kipróbálhatják, s a golyóstollnak mint találmánynak a tárgyalásakor előbb mártogatós tollal írtak,  hogy a gyerekek érzékeljék a találmány újszerűségét…  Igazat adhatunk Nagy Piroskának, hogy nem mindegy, hogy a fiatalok mit visznek magukkal a fogadó országból, fontos a számunkra, hogy milyen Magyarország-képpel távoznak majd…
Szathmári István a zempléni-abaúji régió anyanyelvét bemutató írása zárja az első fejezetet, ez a nyelvi régió volt ugyanis a 16. században a nyelvi egységesülést segítő reformáció bölcsője Károli Gáspár anyanyelvi Bibliája révén, mely valóságos népkönyvvé vált é számos költőnk nyelvén kitapinthatóan ot van a Vizsolyi Biblia  nyoma…  Az itteni Sárospatakon elsajátított anyanyelvvel, nyelvszeretetével sorakozott fel  Rákóczy, Bessenyei, Kazinczy, Kossuth és Erdélyi János  magyar irodalmunkba, s a Magyar Nyelv Múzeuma is  Széphalmon, Kazinczy egykori birtokán épült fel…
A  Megtartó erő c. fejezet Vízi E. Szilveszter köszöntőjével indul, melyet az MTA hatodik, Kolozsvári Területi Bizottság megalakulásának ünnepségén, Kolozsváron, az EME székházában tartott. A magyar nyelv ápolására született Akadémia ma is segíti a Kárpát-medencében kisebbségi/nemzetiségi létben élő magyar kutatók, tudósközösségek, iskolák munkáját, annak a tanácsnak a jegyében, amelyet Bolyai János fogalmazott meg: „Már most nem durva erővel, hanem műveltséggel kell igyekeznünk kitűnni, s lehet nem csak elérnünk, hanem el is hagynunk más már régóta messze előre rugaszkodott nemzeteket, azoknak dicső példát adván”.
A hogyan kérdésére is válaszolt Kötő József, amikor ennek a hagyományteremtő, megtartó erőnek a lehetőségeit taglalja, a globális és a lokális értékek megtartása, az „egyesült szülőföldek” közös Európájának megteremtése útján.  Egy „erdélyi művelődési modell”  megteremti azt az intézményi keretet, amely működteti szellemi életeit, pl.  az  Erdélyi Könyves Céh,   a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Barabás Miklós Céh, az Erdély Irodalmáért Alap,  az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Transsylvania Trust Alapítvány, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság,  az EMKE, az  EME….
Neves intézmény, egy ilyen példa, amely talpon maradásunk záloga is, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége születésének 15. évfordulója, ezt  ünnepli Péntek János, a Szövetség elnöke is, Kovásznán, a születés színhelyén, 2007. május 11-13-án tartott előadásában, amely egyben bevezetője az alkalomra megjelentetett tájékoztató füzetnek is. Az AESZ azzal a céllal alakult, hogy anyanyelvünknek a kisebbségi/nemzetiségi közösségekben is a maga teljességében, földrajzi és társadalmi kiterjedésében, a mag fényében, sokféleségében és egységében, természetes, szabad használatában kell megmaradnia, itt, Erdélyben, s itt is a magyar nyelv történelmi és táji értékeit is kamatoztatnunk kell -  szögezi le Péntek János.
Erdélyi anyanyelvoktatásunk fellegvárát, erdélyi magyar felsőoktatásunk tegnapi és mai helyzetéről tartott előadást Prohászka Rád Boróka 2007. december 9-én New Brunswickban, arról a kálváriáról, amelynek állomásai: a kolozsvári 1581-ben, Báthori István felavatott kollégiuma, az 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem alapította gyulafehérvári Collegium Academicum, az egyetem nélkül maradt Erdély helyzetének vázolásán át, az I. Ferencz József Tudományegyetem, az újra megszűnő magyar nyelvű felsőoktatás megszűnésének szomorú esztendei, az 1940-ben visszaköltözött egyetem, az 1945-ben kialakított Bolyai Tudományegyetemig tart. Ám a kálváriának napjainkban sincs vége, a tanügyi reform, a letartóztatások, a valós okok nélküli törvényszéki ítéletek, a tíz-húsz évi börtönbüntetések, kényszermunka, majd az 1959-es, a lenini eszmék szellemében történt „egyesítés”, valójában felszámolás…  Az 1989-es események utáni állomások sem mutatnak kedvezőbb helyzetet. Állami, magyar tannyelvű egyetemünk ma sincs, csupán a Partium Keresztény Egyetem és a Sapientia EMTE – a még mindig nem akkreditált magánegyetem. Ennek ellenére mindkét intézményben szorgos oktató-kutató-munka folyik, a történelmi magyar egyházak kurátorsága alatt olyan intézmény jött létre, amely felelősséget vállal a hallgatóknak nyújtott magas színvonalú tudásért, az oktatás és kutatás minőségéért…
Szélesebb keretben, a romániai magyar oktatásról kapunk átfogó képet Murvai László tanulmányában, öszehasonlító elemzésében az ún. „egyetemelőtti” – az óvodai, az elemi, a gimnáziumi, a középiskolai, a szakiskolai és a posztszekunder  - oktatásról.  Egyetlen, sokat mondó adatot emelnék ki: Románia lakosságának 6,6%-a magyar anyanyelvű, ebből csupán  4.95% tanulhat magyar anyanyelvén. Az is megdöbbentő adat, hogy az óvodai oktatástól kiindulva az előbbi fokozatokon át a 6.5%-os beiskolázási arány a posztszekunder oktatásban már csak 2.7% tanul, ahogy a magyar nemzetiségű gyerekek magasabb iskolai fokozatokra jutnak, egyre fogy az anyanyelvükön tanulók száma…
A romániai anyanyelvi oktatás ez szeletét vizsgálja Hoppa Enikő, a moldvai csángó nyelvszigeten élő tanulókét. A szerző egyfajta kettősséget tapasztalt: mind a magyar, mind a román nyelvhez viszonyítva elkülönül és kötődik egyszerre. A csángó nyelvjárás maga is széttagolt, több változatra oszlik, s ezek a változatok keverednek. A beszélők magyar-román kétnyelvűek, identitásukban bizonytalanok, egyszerre tartják magukat magyarnak és románnak, a fiatalok körében a két nyelv közül a román a domináns, ez meggyorsítja a nyelvcsere felé vezető utat.
Hasonló összefoglaló helyzetképet kapunk Dupka György tollából, a magyar nemzeti közösség helyzetéről Ukrajnában, Göncz László tollából pedig a magyar kultúra helyzetéről Muravidéken.
A kisebbségi nyelvhasználat összehasonlító vizsgálatából közöl részleteket Kolláth Anna, a magyar nyelvészeti kutatóműhelyek virtuális hálózatáról, a nyelvi irodákban folyó kutatásokról, a határtalanításról. Ennek célja, hogy a magyar nyelv szótáraiban, nyelvtanaiban és más kézikönyvekben, melyek Trianon óta, de elsősorban 1945 után inkább csak a magyarországi magyar nyelvről születtek, jelentőségüknek megfelelő mértékben jelenjenek meg a határon túli nyelvváltozatok, a magyar nyelv és a magyar nyelvtudomány váljék egyetemes léptékűvé. Péntek János szimbólumnak látja ezt a tevékenységet, mert aláhúzza a nemzetállam - a kulturális nemzet változás lényegét. Készülnek a határon túli lexikális elemek összegyűjtése azaz a ht-lista. A határon túli, a régiókban használt lexikális egységek, sajátos szavak a mai magyar nyelv teljes jogú elemei… - bár egyesek „csak” nyelvhasználati jelenségnek tekintik a folyamatot…
Pillantás a kompról   - ez egyben fejezetcím is -  Tar Károly Svédországba tántorgott/tántorított író, pásztázza azt a megoldatlan kérdéskört, amely a Nyugaton élő magyarokban feltornyosult az elmúlt évek alatt,  ahogy a szerző mondja: „Nem mind arany, ami fénylik”  - a hazagondolás, a keverék-nyelv, az oktatás  stb.  kérdései… s javaslatot is előterjeszt   A SMOSZ  Anyanyelvünk Nyelvápoló Közössége közgyűlésének.
Nagy Károly Küldetéses magyar emigráció Amerikában  címmel azt hangsúlyozza, hogy a magyar nyelv és kultúra külföldi megtartása az, ami az amerikai magyarságot jelenleg is még jelentős érték- és erőforrássá teszi az összmagyarság számára. Majd arról vall, hogy „tulajdonképpen követek vagyunk…  lelkiismereti kötelességünkként kezdtük vállalni, hogy átadjuk a magyar valóságot környezetünket…,  valóságdarabokat,  hogy a diktátorok hazugságaival szemben a történelmi valóságnak a feltárását és a jövő számára megörökítését  végezzük..    Ezt a küldetést  vallja Görömbei András is:  „Rettenetes szétszórtságunk óriási jelenlét is a világban…  ezek az emberek magyarságukért is helytállnak a világban… Magyarságukat küldetésnek tekintik…”
Szintén az emigráció, az ’56-os magyar forradalom  és szabadságharc utáni emigráció rövid történetéről olvashatunk Borbándi Gyula  írásában, megjegyzi, hogy kezdettől fogva majd mindenütt történt gondoskodás a magyar nyelv megtartása és a magyar műveltség megszerzése érdekében…
Magyar nyelvstratégia  című fejezetben után találjuk Balázs Géza A magyar nyelv mint szimbólum  című írását, melyben a  Széphalmon megnyílt Magyar Nyelvi Múzeumot köszönti. Ennek kapcsán kitér arra, hogy Magyarországon 2000-ben ünnepeltük az államalapítás ezredik évfordulóját, bár a királyi udvarban akkor a latin, később német nyelven folyhattak a tárgyalások, az alapnyelv, a mindennapi kommunikáció nyelve a magyar volt, amely látensen 1100, s mintegy 160 éve államnyelv.  Anyanyelvünk egy a 6000  beszélt nyelv között, a beszélők nyelve szerint a 40. helyen áll, és az uráli-finnugor nyelvcsaládban is kb. 14 milliós magyarság – a legtöbb ember  -  beszéli a magyar nyelvet.
Magyar nyelvünk a történelemben és a változó közösségekben témáról szól Péntek János, aki két ok miatt szóba hozza Mátyás király korát: az egyik a magyar nyelv egysége, melyre Galeotto Marzio olasz humanista figyelt fel, a másik pedig: Mátyás korában kb. ugyanannyi beszélője volt a magyarnak, minta az angolnak.  A Mátyás után kezdődő korszak az államiságában, felekezetiségében, területiségében is megosztottá válik a magyarság… A 20. században pedig – bár folytatódott ez a tendencia -  jelentős mértékben gyarapodtak a nyelvhasználat alkalmai, színterei, magyar intézmények jöttek létre, bővülnek az anyanyelvi oktatás keretei, nemzeti üggyé vált az anyanyelvi mozgalom.
A 20. századi anyanyelvi változások okait, távlatait veszi számba Pusztai Ferenc,  az  átalakulóban  szó a kiemelendő kulcsszó, mert a területi széttagolódásnak a gyökerei a 20. században , de nem lezárult folyamatokról van szó, és közös gond és felelősség a magyar anyanyelvűek sikeres kommunikációját kölcsönösen szolgáló nyelvváltozat  folyamatos megújítása, alapfunkciójának megtartása, főleg abban az információ-tömegben, amely a rögzítési lehetőségek szélesedésével ránk zúdul.
Ebben a  nyelvmegőrző, nyelvvédő küzdelemben a 2009-ben  A Magyar Nyelv Múzeumában megtartott konferencián bemutatott A magyar nyelvstratégia címmel Balázs Géza szövegét olvashatjuk a kötetben.
Köszönjük Pomogáts Bélának ezt a bőséges válogatást, aki a kötet utószavában az európai integrációról és a nemzetegyesítésről is szót ejtett. Örömmel olvassuk ezeket a magyar anyanyelvünkről szóló, visszatekintő írásokat európai állampolgárként, s magyar állampolgárként is…