Könyv és Nevelés, 2014/2

Az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen tankönyvet használhatunk a tárgyhoz. Vannak klasszikus tankönyvek, ezek azonban nem olyan újak (még szó esik róluk a későbbiekben), ugyanakkor csak nyomtatott formában léteznek. Épp ezért örömmel fedeztem fel, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felkerülnek Horváth Tibor írásai, s köztük 2012 végén (december 5-én) Tájékoztatás-elmélet című távoktatási jegyzete.

Az irodalomban és a szakirodalomban sokat olvashatunk arról, hogy a különböző korok hogyan képzelték el a távoli jövőt, az életkörülmények változásait, az iskola változásait. Mindenki szívesen álmodozott róla, milyen jó lenne olyan iskolába járni, ahol nincsenek szabályok, nincsenek könyvek, sőt, nincsenek tanárok sem. A jövő iskoláját a tanulási módszerek teljes szabadsága jellemezné.

A másodfokú bibliográfiák tartalmi körük megvonására két alapvető felfogás között választhatnak: az egyik típus kizárólag a bibliográfiai forrásokról ad számot, a másik a tájékoztatási segédletekről kíván áttekintést nyújtani, ezért a bibliográfiák mellett az enciklopédiák, biográfiák, adattárak, szótárak címanyagát is tartalmazza. A Szentmihályi János és Vértesy Miklós szerkesztésében most napvilágot látott Útmutató nagyon helyesen az utóbbi megoldást választotta. Ez a felfogás azért is szerencsésebb, mert könyvük valóban hiányt pótol. Eddig ugyanis csak egyetlen egyetemes másodfokú bibliográfiának volt, Gulyás Pál munkája (A bibliográfia kézikönyve), amely azonban tartalmában már meghaladott, és egyébként is csak bibliográfiákat regisztrál.

Az irodalmi kommunikációnak a kognitív műveleti készségfejlesztésben játszott szerepe az ontogenezis különféle szakaszaiban más és más. A kultúra különféle folyamatai közül az érzékelést, az aktuális tudást, az e folyamatokat interpretáló beszédet, valamint az irodalmi kommunikációt alapvetően határozza meg a kulturális jelölők anyaga. Ez utóbbi szövetét az elmúlt 5-10 évben markáns változások alakították.

Az erkölcsi elvárásrend prioritása a gyerekkönyvek esetében olyan implicit tudásunk, amelyről többnyire el is feledkezünk. A gyerekirodalomban létrejöttétől kezdve perszisztál ez a kérdéskör, az aktuálisan domináns pedagógiai, gyereklélektani, illetve az irodalomelméleti irányzatok függvényében artikulálódik vagy szorul háttérbe.

Aldous Huxley, a hazánkban is fölötte ismert és népszerű angol író 1959-ben Amerikában egy sokrészes, nagy feltűnést keltő előadássorozatot tartott arról, hogy micsoda is az ember. A mű, amely lényegében egy hatalmas esszésorozat, szerzője életében nem jelent meg, magyarul is csak 2006-ban vált elérhetővé. A munka azok közé a művek közé tartozik, amelyek szinte kötelezővé teszik, hogy mondandóit újra és újra átgondoljuk, velük számot vessünk, belőle kiindulva magunk is bizonyos „eredményekre” jussunk, az ő kapcsán/ürügyén eltöprengjünk alapvető, ha úgy tetszik filozófiai kérdéseken. E munka, e művelet néhány szerény aspektusának felvillantására tesz kísérletet e kisded dolgozat is.